Kis idő múltán én is kikászálódtam a vízből és felosontam a szobámba. A személyzeti lépcsőt használva szerencsére nem futottam össze senkivel, úgyhogy nem kellett magyarázkodnom a vizes ruhám miatt.

A zuhany alatt Fer szavain gondolkodtam, és részben igazat adtam neki. De csak részben. Hiszen amíg úgy érzem, hogy csak egy éjszakára kellek neki, nálam szóba sem jöhet. Ennél azért többre vágyom.

HA esetleg többet szeretne…. Arról lehetne szó.

Miután így megnyugtattam magam, lefeküdtem aludni. Kicsit még gondolkodtam rajta, hogy a másik szobában mellettem, ugyanígy hajtja valaki álomra a fejét.

Reggel kómásan ébredtem, szinte azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Gyorsan megmosakodtam, felöltöztem és indultam az étterembe reggelizni. Éppen csukódott volna be a liftajtó, de levettem a papucsomat és odadobtam, hogy ezt megakadályozzam. Telitalálat volt, ugyanis pont a résbe esett a papucs, így újra kinyílt a lift ajtaja.

Egy lábon szökdécseltem oda, hogy visszaszerezzem az elhajított darabot. De egy kéz megelőzött.

-          Sejthettem volna, hogy te vagy a merénylő! – nyerített fel Nando, amikor meglátott. Majd átadta a papucsot.

-          Mégis miből? – kérdeztem egyensúlyozva, mikor próbáltam visszavenni a papucsot. Lassított felvételként kezdtem el oldalra dőlni, mint a krumplis zsák, úgyhogy Nano utánam kapott.

-          Ezek után még kérdezed? – felelte egy 1000 wattos mosoly kíséretében. Kicsit elpirultam, majd miután teljes lett a ruházatom, megálltam a magam lábán. Próbáltam nem foglalkozni vele, de mivel állandóan fogdosta a fenekemet, ez nagyon nehéz volt.

Szerencsére nem sokára már nyílt az ajtó, így ki tudtam lépni. De ez sem ment simán, mert Fer akkorát csípett a fenekembe „búcsúzásként”, hogy sikkantottam egyet. Az aulában lévő emberek csak bámultak, hogy miért adtam ki ilyen hangot és amikor meglátták a mögülem kilépő Fernando Alonsot, mindent érteni véltek.

Fanyar mosollyal az arcomon vágtattam a hotel éttermébe és levágódtam Fisico mellé.

-          Jó reggelt! – köszöntem neki, majd egyből felhajtottam egy pohár vizet. Bár valami erősebb jobban esett volna.

-          Neked is! – hökkent meg egy pillanatra a vehemenciámtól. – Mi ez a feldúlt állapot?

-          A csapattársad! Kikészít! Az előbb szállok ki a liftből és olyat csípett a fenekembe, hogy…. – forgattam a szemeimet. Erre az olasz kiröhögött, ráadásul még Fernando is csatlakozott hozzánk, illetve nagy megnyugvásomra Flavio és Bob is.

-          Jó reggelt fiatalok! – köszönt az idősebb olasz egy hatalmas mosollyal. – Látom, jól összebarátkoztál Fisicoval. – nézett rám, majd Fernandora, akit láthatóan evett a féltékenység.

-          Igen, örülök, hogy legalább 1 normális pilóta van a Renault-nál. – erre a többiek belekuncogtak a reggelijükbe, de ahogy Fer arcára néztem, gonosz mosolyt láttam felvillanni rajta.

-          Kössz a bókot Hanna! – derült Feren Fisi is.

-          Szívesen, máskor is. – mosolyogtam az olasz versenyzőre, miközben azon tűnődtem, hogy miben mesterkedik az az őrült spanyol. Nemsokára arra is rájöhettem.

Ahogy kialakult a szokásos reggeli, asztal körüli társalgás, már éreztem is, ahogy egy láb, gyengéden simogatni kezdi az enyémet. Először csak a lábam alsó részét, majd haladt feljebb, míg elért a combom belső részéhez. Alig kaptam már levegőt, de Fer csak nem hagyta abba.

Gonosz mosollyal nézte a hatást, amit kiváltott belőlem.