A költözés nehéz dolog. Mintha lebénulna a fél karod... és több hónap múlva tanulnád meg valamilyen szinten használni a másikat. De megszokni évekbe is beletelhet. Igen, azt hiszem, ez a megfelelő hasonlat. Mióta apa a rendőrfőnök elég gyors az életünk. Költözgetünk ide-oda. De Marshfield az a végleges. Anya ezt mondta. Marshfield egy kisváros. Idegen hely. Sötét és az év nagy részében zuhog az eső. Különös hely. A házak ugyanolyanok, az emberek barátságtalanok. Mintha robotok közé csöppentünk volna. Fogalmam sincs milyen a Marshfieldi Gimnázium. Hála istennek, most nyár van. Még csak egy hete vagyunk itt, de nekem már elegem van belőle. Egyetlen haverom sincs. A házunk ugyanolyan, mint az összes többi. Két emeletes, hófehérre meszelt, 1900-as évek elején épült nagy hodály. Jó, kicsit más mint a többi. Talán egy ici-picit nagyobb és jobb, mint a környékbelieké, de morális különbség nincs. A helyiek ferde szemmel néznek ránk. Mi vagyunk a hangos, színes amerikai népség, akik leköltöznek ide, Észak-Angliába. Hát, remek. Anya fest. Szereti. Alig látom a szüleimet, de kösz, nem kell sajnálni, már megszoktam. Mindenki azt mondta rám, hogy fura vagyok. És most én vagyok a heti látványosság. Tegnap lementem a boltba, venni kenyeret. A boltos morogva szolgált ki és elsős gyerekek tömege verődött össze, hogy vethessen egy pillantást az amerikai lányra. A házunk előtt két feketébe öltözött öregasszony állt, mereven nézték a fekete bejárati ajtót.
- Segíthetek? - kérdeztem, mire megfordultak és elmentek. Szóval ezt a helyet különös, barátságtalan emberek lakják. Talán csak az idő teszi. Eléggé lehangoló. De úgy látszik a családból ez csak engem zavar. Vagy talán csak én veszem észre. Apa, mint rendőrfőnök itthon ül és közben még mindig az amerikaiaknak segít, itt ugyanis egy darab rágógumit sem lopnak el az emberek, nemhogy durvább bűncselekményt követnének el. Anyám bereteszeli az ajtót és fest. Nem sokszor látom egy nap, lefoglalják a sirályok... a tengerpart... amit fest. Tudom, hogy bár sose mondaná ki apának, hiányzik neki Florida. Florida... napsütés, homokos part, meleg víz... másfél évig laktunk egy hatalmas tengerparti házban. Sok ismerősöm volt ott. Volt egy lány, akit Patriciának hívtak. Nagyon jóban voltam vele. Ő mindenkivel jóban volt. Még Marthával is. Martha a húgom és őt látom legtöbbször egy nap. Rendkívül kiborító tud lenni néha és némi hisztivel mindent elér magának. De legtöbbször ő is bereteszeli az ajtót és játszik a babáival. Rengeteg van neki. Ha az ember elmegy a szobája ajtaja előtt, rögtön kiordibál, hogy ne hallgatózzak és tűnjek el, mert a lábdobogásom nagyon hangos és ez rendkívül zavarja.
    Tehát a nap túlnyomó részében egyedül vagyok. Elegem van ebből a házból. A deszkák recsegnek, a plafon valamikor (gondolom már jó pár évtizeddel ezelőtt) beázott és nagy foltok vannak rajta. És rengeteg itt a szú, folyton a falat kapirgálják.
- Elegem van ebből a kutyaólból, kimegyek szétnézni a városban! - kiáltottam be anyámnak.
- Rendben kicsim. Vigyél esőkabátot!  - Hát persze... fordulok vissza és eszembe jut, hogy esik. Megint esik. Most is esik. Mindig esik. Felrohanok a kissé korhadó lépcsőn és nem törődök Martha hangos mérgelődéseivel. Kihajtogatom a kabátot és magamra veszem. Aztán bezárom az ajtómat és kimegyek a garázsba. Tavalyelőtt, még Bostonban laktunk, egyik születésnapomra kaptam egy biciklit. Nem egy Mountain Bike-ot, mert az olyan furcsán néz ki. Egy Retro stílusú, régebbi, halványkék színű lassú roncs. De inkább ezzel megyek, minthogy gyalogoljak több kilométert. Utálok gyalogolni...
   Kábé 20 perc után jövök rá, hogy ugyanolyan unalmas Marshfield utcáin biciklizni, mint otthon ülni és bámulni magam elé. A tükörképemet bámulom egy tócsába. A vörös, hullámos hajam kicsit furcsa... Aztán egyszercsak szembejön velem egy lány. hosszú, fekete haja csapzott és fekete köpenyt visel.
- Szia. - mondja elmosolyodva.
- Szia. - köszönök. Alig lehet idősebb, mint én.
- Szóval, Amerikából jöttél, ugye?
- Hát igen. - felelem zavartan, aztán inkább felmutatok: - Itt mindig ennyire esik? - A lány szeme egy pillanatra összehúzódik, aztán a szemembe néz:
- Többnyire. Miért döntöttetek úgy, hogy idejöttök? - Miért van a hangjában támadás...?
- Az apám miatt. Rendőr.
- Ide nem kell rendőr. - mosolyodik el gúnyosan, aztán int a fejével, hogy toljam csak nyugodtan a biciklit. Egymás mellett sétálunk mérhetetlenül lassan és azon gondolkodok, hogy ennek mi értelme van, amikor megszólal:
- Elhamarkodott döntés volt ideköltözni.
- Miért? - döbbenek meg. Mármint... én nem tehetek róla. - Ha megunjuk, majd visszaköltözünk Floridába. - mondom álmodozva, és elképzelem, ahogy Patricia és én a tengerparton szaladgálunk.
- Aki idejött, az nem megy vissza. - sziszegi és embertelen félelem tör rám.
- Hogy érted ezt?
- Ne akarj változtatni olyanon, amin nem tudsz. - mondja és hirtelen előrehajol. Futásnak eredek és felülök a biciklire. 10 perc alatt hazaérek.

- Anya! - üvöltök fel a lépcsőre. Sehol senki. Ez nem normális, itt pszichopaták járkálnak az utcán... aztán észreveszek egy kártyalapot az asztalon. Anyám kézírása:
                 Elmentem apáddal új személyigazolványt csináltatni a szomszéd városba... Martha a szomszéd néninél van.

Megkönnyebbülve dőlök hátra. Aztán csörög telefon én meg rohanok felvenni:
- Igen? - szólok bele hirtelen. Érdes hang szól bele:
- Az utcátokban vagyok. - megdöbbenve teszem le a telefont, az ablakhoz rohanok, ahonnan belátni az egész utcát... de nem látok senkit. Kifújom magam. Téves hívás. Elhúzom a redőnyöket és úgy döntök, lefekszem aludni. Újra megcsörren a telefon. A francba. Felveszem de nem szólok bele: