- Beszéljen, Robertson. - csikorgott a hangja a fickónak. Tagbaszakadt, nagydarab rendőr volt. Várakozóan és türelmetlenül nézett a férfire. Az lesújtva bámulta az asztal szélét.  - Robertson, ne akarja, hogy erőszakot alkalmazzak - tette hozzá erélyesen. A férfi felpillantott. A nagydarab zsaru egy másodpercre elbizonytalanodott. Andrew Robertson fáradt, beesett zöld szemei... teljesen ártatlan... - futott át rendőr agyán, aztán újra megkeményedtek a vonásai: - Nos?! - kiáltott fel.
- Nem én voltam. - temette arcába a kezét Andrew.
- Mond el, hogy mit tudsz, Robertson! - üvöltötte a fickó. Andrew izmos, magas férfi, barna haja mindig kócos.  Szemkápráztatóan néz ki, és majdnem minden nő elájul ha meglátja.
- Nem tudok semmit. Azt tudom, hogy nem én voltam. - mondta élesen. Mély hangja van, mégis nagyon aranyos... és...
- Nem tudsz semmit... Isten szerelmére, Robertson, az a nő nem magát vagdosta fel!
- Tisztában vagyok vele! - ugrott talpra. - De vésse az eszébe... Nem. Én. Voltam. Nem.
- Nincs alibid Robertson. Ott az ujjlenyomatod. Az egyik szemtanú szerint...
- Szemtanú? - kapta fel hirtelen a fejét. A neonlámpa fénye megvilágította csinos arcát. - Ki az?
- Egy csinos kis nő. Semmi közöd hozzá! - löki meg hirtelen, mire Andrew hátrazuhan. - Ha ennyit tudsz mondani borítékolhatod az életfogytiglant, Robertson.
- Azt hiszem, tudom ki tette. - szólal meg hirtelen. Lesápad és most nem huszonhárom évesnek néz ki, hanem harmincötnek. A fickó megfordul.
- Nos...?
- Tudom, hogy mit láttam. - mondja.
(az ördögöt, azt)
hirtelen nagyot nyel
- De nem tudom a nevét. - szárad ki a torka.
- Készülj fel rá, hogy itt bent rohadsz meg, Robertson.



Andrew bent ül a kilencvenhatos cellában. Teljesen egyedül, magányosan és újra végiggondolja.
Ott állt a sikátorban, Marcia mellett. A lány felnézett rá. Csókolóztak. Aztán megfordult, Marcia eltűnt. De ott volt egy fekete hajú lány, száján még ott maradt az elnyújtott sikoly... de több száz mély vágás volt a testén, amiből dőlt a vér. Andrew letérdelt mellé és... az órák összemosódtak. Aztán talpra rángatta egy csapat káromkodó rendőr és... pézsma-illat. Orgona. Marcia. Andrew felemelte a fejét. Marcia a kilencvenhatos cella recsegő, korhadt asztalán ült. Nem illett a környezetbe. Sötétbarna, hullámos haja játékosan omlott le a vállára. Térdig érő tűzpiros tüllruhájában szinte világított bőre fehérsége.
- Marcia... - suttogta Andrew. Tudta... valahol mélyen tudta, hogy ezt az egészet ő csinálta. Ott mélyen érezte a dühöt, a fájdalmat, de... de imádta ezt a lányt.
- Hogy vagy, Andrew? - kérdezte fennhangon a lány, piros ajkai mosolyra húzódtak.
- Hogy lennék? - kérdezte az, majd elfordult - Te voltál. - tette hozzá halkan.
- Ó, Andrew. És téged büntetnek. Pedig nem te voltál. - ölelte át hátulról.
- Te voltál - ismételte meg hangosabban.
- Nem. Te voltál. Emlékezz. Nézz a szemembe - kérte, aztán hangja megkeményedett: - Nézz a szemembe, Andrew. - A férfi akarata ellenére bámult bele Marcia csodálatos, hatalmas, szürke őzikeszemeibe. És látta. Látta magát, ahogy ott van kezében a hatalmas, hajlott kés és oda sem nézve kaszabolja a fekete hajú nőt, amíg végre elhal a sikoltás. - Látod már? Te voltál, Andrew. - sziszegte a lány.
- Nem. Nem. Nem. Te... te... ki vagy te? - kérdezte zavartan.
- Te is rájöttél már, kicsikém. - dobta hátra hosszú haját. Szempillái megrezzentek.
- Nem vagy olyan szép, mint amilyennek hiszed magadat. - morogta Andrew dühösen.
- Ó, dehogynem - nevetett fel a lány. - Mindketten tudjuk, hogy rám vágyol a legjobban, Andrew. Mióta is vagy ebben a kis mocskos cellában? Egy órája? Kettő? Azóta egyfolytában csak rám gondolsz. Én járok a fejedben... áh, nem. Sokkal szebb vagyok, mint azt gondolom. Te szeretnél engem, Andrew.
- Itt fogok megrohadni. - rúgott bele a cella egyik rácsába. Az egyik őr közelebb ment. Aztán tovább is sétált, észre sem véve a valószínűtlenül gyönyörű lányt.
- Szar ügy - nyalta meg a szája szélét Marcia.
- Te vagy az ördög. Én sohasem hittem istenben, de...
- Ne is higgy. Isten nincs. Ördög... mint látod, van. De Isten csak az elkeseredett emberek örökös bálványa.
- Hány emberrel csináltad már ugyanezt? - kérdezte a férfi csendesen.
- Ne akard tudni. De... be kell valljam... te voltál a leggyönyörűbb mind közül.
- Ez most nagyon fel tud ám dobni - jegyezte meg epésen, aztán megragadta Marcia vállait. - Te is tudod, hogy nem bírom ki, igaz? Te is tudod, hogy megölöm majd magam valahogy... ugye?
- Jaj, Andrew.
- Élvezni fogod a halálomat?
- Attól függ.
- Miért csinálod ezt velem? - kérdezte magába roskadva a férfi.
- Ó, Andrew. Gyönyörű vagy, gazdag, intelligens... és mégsem vagy egoista. Szóval túl jó volt ez az egész. Valamit bele kellett rontanom.
- Nagyon... szeretnék kijutni. - remegett a szája. Marcia odahajolt hozzá és ajkai lágyan érintették a férfiét. Andrewt mintha mágnes húzta volna. Egy hosszú csók után Marcia szája mosolyra húzódott.
- Rendben.
- Tessék?
- Mondom rendben. - vont vállat, mire a cella falai kirobbantak helyükről. Mintha az egész épület üres lett volna. Senki nem rohangált, senki nem sikoltozott. Csak ő állt ott. És Marcia. Andrew hirtelen felkapott egy nehéz fémrudat.
Marciának pár másodperce maradt, ami csak arra volt elég, hogy belebámuljon a cella fémcsövébe, ami keresztülfúródott a testén. Aztán nagy őzikeszemei elhomályosultak...




Andrew Robertson úgy élt tovább, ahogy eddig. Voltak rossz álmai arról az öt évvel ezelőtti dologról, de... bemesélte magának, hogy valaki bedrogozta vagy tudomisén, de nem volt magánál és képzelődött. De az emlékek túl részletesek voltak. Túl élethűek. Most gondolataiba merülve fekszik az ágyán. Aztán meghallja, hogy kopogtatnak. Marcia. Biztos, hogy ő lesz az.
- Szia - mondja Nathalie.
- Áh, szia - mondja Andrew megkönnyebbülve. - Mi újság?
- Óh, hát...
- Szobaszerviz! - kiáltja egy csengő hang és a következő pillanatban Andrew belebámul a takarítónő hófehér arcába, és nagy, szürke őzikeszemeibe...