Döbbentem néztem a szőke herceg után. Nem tudtam eldönteni, hogy még mindig részeg vagy csak ekkora tahó?

Ahogy Benére néztem, láttam, hogy már a sírás határán van, de jól fel is paprikázta ez az incidens. Én a helyében tuti utána mentem volna és lekeverek pár pofont szívem volt szerelmének. Nem tudom, hogy ő hogyan tudta megállni, de igazán csodáltam érte.

-         Szerintem gyere beljebb, maradj pár napot nálunk! – kérte Fer csendesen Bettit és se szó, se beszéd, behúzta a házba. Örültem neki, hogy magához ragadta a kezdeményezést, mert én pillanatnyilag ledöbbenve álltam.

-         Áh, tényleg nem akarok zavarni. És Kimivel sem akarok összefutni. – zárta össze szorosan a száját.

-         Kicsit vonatkoztassunk el tőle, légyszi. Szeretnék veled beszélgetni. – karoltam bele a barátnőmbe. – Ne minket büntess Kimi hülyesége miatt…

-         Rendben, de nem maradok sokáig. – egyezett bele, majd levette a kabátját és a nappali felé vette az irányt. Ekkor sírtak fel a lánykáink.

-         Felmegyek, megetetem őket és már jövök is vissza. Ne szökj meg! – fenyegettem meg tréfásan.

-         Nem fog. Erről én gondoskodom. – állt be egy macho testőr pózba Nano. Erre már Bene is elmosolyodott.

Anget és Soffit gyorsan megetettem, dúdolgattam nekik egy kicsit, mire visszaaludtak. Bele tettem őket a mózeskosaraikba és levittem őket magammal a nappaliba. Nando a hitelesség kedvéért magára kapott egy zakót, napszemüveget nyomott a fejére és máris kész volt a Tökéletes Testőr. Halkan felkuncogtam, mikor a lépcsőn leérve megláttam. Ő is vigyorgott ezerrel, de Bene is. Végülis tökéletes volt a látvány.

-         Hogy megnőttek ezek a csöppségek! – sóhajtott fel a Sötét Lyuk, amikor meglátta a kiscsajokat.

-         Na igen, úgy nőnek, mint a bolondgomba. – mosolyogtam a gyermekeimre. Majd Bettire szegeztem a tekintetemet. – De veled mi újság? Hova tűntél? Merre jártál?

-         Hééé, lassabban a kérdésekkel. – emelte fel a kezét. – Jól vagyok illetve vagyunk. – suttogta a végét, Nando felé pillantva. Elvörösödtem. – Szóval elmondtad neki.

-         Nem igaz, én találtam ki. – dörmögött Fer, míközben bejött és leült ő is kanapéra mögém. Nekidőltem, ő pedig átölelt. – Noncsi nem mondott semmit. Szóval? Hogy vagytok?

-         Jól, de tényleg. Legalábbis fizikailag. A lelki dolog már más tészta. – szomorodott el. - Béreltem egy kis házat St Moritzban, gyönyörű a környék. A tó valami mesés látványt nyújt! Békés, csöndes az egész, jó ott elbújni a világ zaja elől! Tökéletes hely lesz a kicsi felnevelésére. Elkezdtem fotózni, úgy ahogy te javasoltad, még nagyon régen. Igazad volt, imádom! – csillant fel a szeme. – Ráadásul fel is fedeztek, nemsokára lesz egy kiállításom!

-         Gratulálok! – örültem a szerencséjének, tudtam én, hogy tehetséges! De valami más nyugtalanítani kezdett. – De ezek szerint nem akarsz visszamenni Kimihez…

-         Nem. Egyáltalán nem. – ajjaj, ez nagyon véglegesnek hangzott.

-         És a baba? Nem fogod elmondani neki? – kérdezte meg Fernando pókerarccal.

-         Ezt még nem döntöttem el. – kicsi rés látszott megtörni a páncélján. – Nem akarom, hogy  a gyerekem apa nélkül nőljön fel, de olyan apát sem akarok neki, mint Kimi. Tudjátok, milyen mérhetetlenül csalódott vagyok? – csattant fel. – Csak tudnám, hogy miért ilyen!!

-         Mert féltékeny. – jelentettem ki, majd elmondtam neki a dolgok állását.

-         Hát ez egy barom. – suttogta lemondóan Betti. – Ne mondjatok neki semmit a gyerekről légyszi! Ezek után nem akarom, hogy bármi köze is legyen hozzánk! Ne mondjatok neki semmit! – emelte meg újra a hangját.

-         Miről ne mondjanak semmit? – jelent meg Kimster kómás feje a nappaliban. Még mindig csak egy bokszert viselt.

-         Semmiről. – fagyoskodott Bene is.

-         Áhh.. A semmiről semmit. Csodás. Nos, meddig maradsz még itt? – kérdezte meg Kimi.

-         Nemsokára megyek. Megnyugodhatsz.

-         Hé! Aki innen elmegy, az Kimi lesz! – álltam fel és a finnre néztem. – Mi lenne, ha összeszednéd a cuccaidat és eltűnnél innen pár órára? Utána visszajöhetsz.

-         Te most tényleg kidobsz? – kérdezte izzó szemekkel.

-         Nem ő, hanem én! – állt fel Fer is.

-         Kurva jó. – felvágtatott a lépcsőn, gondolom öltözni. Pár perc múlva jött is vissza. Kicsit már le volt nyugodva. Bettire nézett. – Mondd csak, nem beszélhetnénk kettesben valahol?

-         Nem. Nincs mondanivalónk egymásnak.

-         Valamit titkolsz előlem. – lépett közelebb hozzá. – Mi lenne ha leülnénk megbeszélni a dolgokat?

-         Azzal már elkéstél. – felelte komolyan Betti. Kimi arca jéghideg lett.

-         6-ra visszajövök. – vetette oda, majd elrohant. – Nyugi, józanul.

-         Addigra én már nem leszek itt. – suttogta a becsukódó ajtónak Betti és egy könnycsepp jelent meg a szemében.

-         Ne sírj! – mondtam neki, miközben kibontakoztam Fer karjaiból és odamentem átölelni őt. – Nem éri meg.

-         De én azt hittem, hogy vele fogom leélni az életemet… Hogy együtt neveljük fel a kicsit. Hogy nem lesz ez a háborúság közöttünk. Hogy mindig bízni fogok benne! Túl naív voltam, igaz? – tette fel könnyes arccal kérdést. Mit válaszolhatnék erre a kérdésre??