— Így is megtartjátok? – kérdeztem Tomtól, aki mellettem ette a pizzáját.

— Csak a FIA szüneteltetheti, vagy napoltathatja el.

— De hát őrültség ilyen időben vezetni!

Nem volt kifogásom az esős futamok ellen, sőt, de ez már nem eső volt lassan, hanem egybefüggő vízfüggöny. A motorhome hátuljában ültem, törökülésben egy polcfélén. Velem szemben a monitorok, amit Mr. Whitmarsh, illetve a szerelők néztek. Tökéletes rálátásom volt az eseményekre, és el sem kellett hozzá áznom.

— Tarthatnánk akár most a futamot, ha mindenki egyszerre megy ki.

— A Ferrarisok várnak még. Állítólag alább hagy az eső.

— Még idén? – kérdeztem kicsit cinikusan a szőke srácot.

— Ezt az infót kaptuk, a többi csapat a legalább egy mért körre hajt, mi kivárjuk az eső végét.

— A mért körbe mi se halnánk bele! Nézd az eget!

Úgy lett, ahogy mondtam. Az eső nemhogy elállt volna, csak még jobban szakadt, a kerekeket lassan evezőkre lehetett volna cserélni. Rémülten figyeltem, mikor Jenson felúszott, és a kavicságyon kötött ki. Beharapott alsó ajakkal szorítottam, hogy ki tudjon kecmeregni, azonban túl mélyre ásta magát. Ő viszont legalább bekerült a Q2-be, míg Lewis vagy a Ferrarisok, akik még később mentek ki, már nem. A két nagy csapat gyorsan elszúrta az időmérőt.

A második résztől már érdektelenül figyeltem az eseményeket, egyedül Sebiért izgultam még.

— Őrültség ilyen időben vezetni – ingattam a fejem a Q1 kezdetekor. Jenson, letudva az interjúkat tért vissza, épp Jakobbal beszéltek – vagy elemeztek, vagy a holnapi taktikát beszélték, nem tudtam. De abban biztos voltam, hogy izgalmas futam elé nézünk.

— Na, végre! – sóhajtottam, mikor megérkezett a piros zászló híre. Figyeltem, ahogy visszavonatoznak, és magamban kuncogtam. Kubica a semmiért előzte le a boksz végén álló mezőnyt. Valami azt súgta, ha eddig büntették volna, így már biztosan nem fogják.

A szünetet láblógatással töltöttem, illetve kértem Stacy-től innivalót. Visszatérve pedig jót nevettem a két Force Indiáson. Összegezve végigmoziztam az időmérőt. A leintés után egyből visszaindultunk a hotelbe, mindenkinek elege volt az időjárásból, pláne Jensnek.

A délután további részét a hotel halljában töltöttem MSN-ezéssel, netezéssel, később csatlakozott hozzám Sebi, majd a Rosberg-Sibold páros. Az eső lassan alábbhagyott, és pár óra múlva el is állt, amit elég bosszúsan vettünk tudomásul.

— Hé, Sebas!

— Algu, szevasz! Hova mentek?

— Esőtáncot járni!

— Nehogy már most legyen jó idő! – elkuncogtam magam, de még nem néztem fel a gépről, egy levelet írtam.

— Jó ötlet, de ugye fűszoknyát is húztok hozzá?

— Csak, ha te is, Nico!

— A Szép Hölgyek csatlakoznak hozzánk?

— Mit szólsz, Jaz?

— Nekem nem kenyerem magam égetése, de ha szeretnétek, felveszem videóra a műsort! – pillantottam vigyorogva a srácokra: Bruno Senna, Lucas di Grassi, Nico Hülkenberg és… a Két ballábas Spanyol, ahogy az eset után magamban emlegettem.

— A.J., Jaimet még nem ismered, ha jól tudom. Algu, ő A.J. Károlyi…

— Jenson unokahúga, tudom! – szakította félbe a németet. – Örülök, hogy megismerhetlek! Illetve, hogy az ítélet mégsem született meg – tette hozzá kicsit halkabban, hogy csak én halljam, féloldalas, cinkos mosollyal, amitől kihagyott egy ütemet a szívem.

— Na, Hercegnő! Akkor velünk tartasz? – karolta át a vállam Sebi, nem tudom, mennyi idő után. A Katalán szemei fogva tartották az enyémeket, így riadtan rezzentem össze a kérdésre.

— Hova? – kérdeztem zavartan. Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy így el tudok merülni egy – mégiscsak – idegen tekintetében.

— Hát a városba! Kihasználni a jó időt!

— Ja. Persze…

— Remek!

Így hát kis csapatunk gyalog vágott neki a városnak. Egyáltalán nem bántam meg, hogy velük tartottam, rengeteget nevettünk, és nagyon jól szórakoztunk. Tömérdek boltot végig jártunk, hol egyikőnk, hol másikunk húzta be a társaságot az üzletekbe.

Épp egy kisáruházban voltunk, mert Sebi megszomjazott, és mindenáron a csapata energiaitalát akarta inni, mi pedig kötélnek álltunk, attól tartva, hogy felnőtt létére hisztizni kezd. A CD-s pultnál nézegettem a kicsi, de sokszínű kínálatot, mikor egy árny magasodott fölém.

— Remélem, nem akarod megvenni!

— Miért ne? Lehet, hogy kedvelem az emot – raktam vissza, és néztem Jaime arcába. A polc tetején könyökölt, a fának dőlve.

— Nagyon csalódtam volna benned!

— Hallgassak inkább technót? Az sem az én világom. Órákig ugyanazt a zenét hallgatni… - ingattam a fejem, és vettem le egy másik CD-t, csak hogy ne kelljen a szemébe néznem.

— Bocs, hogy leordítottalak Bahreinben – mondtam halkan.

— Nem kell elnézést kérned! Én voltam a figyelmetlen. Úgyhogy én kérek bocsánatot. Szegény halat kinyírtam.

— Ki tudtuk cserélni. Szerencsére – mondtam békítően.

— Beethoven? – ajánlotta az egyik lemezt.

— Inkább Verdi – mutattam én is fel a CD-t.

Végül egy CD-t sem vettünk. A bolt után, kis kitérővel ugyan, de visszamentünk a hotelba, ahol együtt vacsoráztunk. Már elég késő volt, mikor letusolva ágyba bújtam.

Másnap reggel percekig gondolkoztam, hogy mit vegyek fel. Az eső miatt elbírtam szombaton a melegebb ruhákat, az ég azonban tiszta volt. Végül egy türkiz felső és egy farmer mellett döntöttem, sportcipővel, a fejembe pedig McLarenes sapkát húztam.

— Stacy, van gumicukrod? – telepedtem a büfé mellé, ahogy megérkeztünk.

— Persze, válassz!

A négy féle cukorból végül az alma-ízű, cukros karikákra esett a választásom. Hálásan pislogva raktam el két csomaggal, és libbentem ki egy utolsó sétára. A cukrot szemezgetve néztem a készülődő csapatokat, mikor hirtelen…