— Kapok gumicukrot? – suttogta a fülembe az ifjú spanyol, mire összerezzentem. Nem várt támadás ért.

— Szabad azt neked? – fordultam szembe vele. Még nem vette fel az overállt.

— Nekem is! Én is kérek! – ölelt át hátulról Sebastian, és már nyúlt is a tasakba.

— Hé, ne az egészet! Na! – mohósága eredménye egy szétszakadt csomaglett.

— Hoppá…

— Te jó ég! Nem akartok felnőni?

— Majd fél óra múlva!

— Ne légy ünneprontó! – erre a mondatra már tényleg úgy néztem rájuk, mintha meghibbantak volna, s pillanatnyi lefagyásom kihasználva Jaime kikapta a kezemből a gumicukros csomagot.

— Hé! Nagyra nőtt óvodások! – kiáltottam utánuk tettetett méltatlansággal, ahogy vigyorogva, összepacsizva elfutottak a zsákmánnyal.

— Esőt jósolnak a rajtra – huppant le mellém Jess.

— Ahhoz túl tiszta az ég – ráncoltam a homlokom.

Igazam lett. Nem hogy a rajt, de az egész futam napsütésesen telt. Visszatartott lélegzettel figyeltem Sebi remek rajtját, és a hátsó mezőnyt. Eső nélkül is izgalmas volt a verseny, az utolsó körökben beharapott alsó ajkakkal szorítottam Jensonnek Alonso előzéséhez, számra tapasztott kézzel figyeltem Michael kiesését, vagy Fernando utolsó próbálkozását, füstölését és visszaesését. A leintéskor sóhajtva fújtam ki a visszatartott levegőt. Észre sem vettem a szinte ösztönös reakciót. Még mondja valaki, hogy nem izgalmas a Forma1!

Vidáman mentünk ki, s mikor a Redbullos srácok behúztak a tömegbe, hagytam magam sodorni, és Frankék egészen a kordonig toltak. Csatlakoztam az ujjongásukhoz, miközben Sebastian begördült a helyére, és kiszállt a kocsiból, felemelt kézzel, örömittasan; mire körülöttem valódi hangorkán alakult ki. A Kis Német többször is a levegőben bokszolt, aztán mire észbe kaphattam volna, már két kéz fonódott a derekamra, és Sebastian átölelve, a korláton keresztül emelt meg.

— Győzelem! – ordította torkaszakadtából, az én kezeim pedig automatikusan kerestek fogódzkodót, így előbb a felkarját fogtam meg, majd a nyakát öleltem át nevetve. A következő pillanatban pedig már ismét szilárd talaj volt a lábam alatt. A dobogósok elvonultak a mérlegelésre, mi pedig a következő percben a pódium alatt vártuk, hogy feltűnjenek, és felcsendüljön a német himnusz.

Az ünnepélyes díjátadás után, míg a győztesek interjúkat adtak, a Redbullos srácok visszavonultak a motorhome-ba, persze nem takarítani. Engem is bevéve a körbe, jártak győzelmi indiántáncot, hol németül, hol angolul énekelve, hol csak kurjongatva, természetesen pezsgő társaságában.

Örömömet még inkább fokozta, hogy magától értetődően fogadtak-vettek maguk közé, mintha én is a Redbullhoz tartoznék, és nem egy McLarenes pilóta rokona lennék.

Fáradtan dőltem el az ágyon, mintha lefutottam volna a Maratont ünneplés helyett. Legalább másfél óráig mulattunk, míg Horner vigyorogva el nem küldött mindenkit, hogy pihenjen, és készüljön a záró partira. Jessiék már hamarabb elmentek, így én Frankkel tértem vissza a hotelbe.

— Csípd ki magad, Kislány! Most megtudod, milyen, ha mi ünneplünk! – búcsúzott, mikor kiszálltam a liftből.

Tudtam, hogy zuhanyoznom kellene, és készülnöm; azonban a lábaimat, és minden egyéb testrészem ólomsúlyúnak éreztem; így úgy döntöttem, pihenek pár percet… Észre sem vettem, hogy lehunyom a szemem és elszundítok.

Arra ébredtem, hogy valaki egy ecsettel simogatja az arcom. Méltatlankodva nyitottam ki a szemem, és pillantottam meg Jess mosolygó arcát, illetve a kezében egy hajtincsem, amit ecsetnek hittem.

— Jó reggelt, Álomszuszék! Nem kellene készülődnöd?

— Te jó ég! Elaludtam? Elkéstünk? – ugrottam fel a fejemhez kapva, majd a bőröndhöz futva kezdtem turkálni a ruhák között. Kapkodásom közben hallottam Jess nevetését.

— Ne aggódj! Van még időd! Nyugodtan el tudsz készülni!

— Biztos?

— Még van egy óránk. Annyi elég lesz, nem?

— Mennyit aludtam? – ráncoltam a homlokom.

— Másfél óránál nem hiszem, hogy többet. Visszamegyek Lexhez. Nem kell kapkodnod!

— Oké. Köszi az ébresztést!

Jessica az ajtóból visszafordulva integetett, majd eltűnt. Ezután megnyugodva vettem be magam a fürdőszobába, és tusoltam le. Egy szál törölközőbe csavarva, kikerestem a felvenni kívánt piros koktélruhát, behullámosítottam a hajam, végül enyhe sminket dobtam fel. Épp indulni készültem, mikor a tekintetem megtalálta a rózsacsokrot. Muszáj kiderítenem, kitől van! Szilárd elhatározással léptem ki a folyósóra.

— Tyű, Kislány! Elképesztő jól nézel ki! – bókolt a hallban Sebi.

— Köszönöm! Gratulálok, nagyon ügyes voltál! – öleltem meg.

— Naa! Még a végén féltékenyek leszünk! – méltatlankodott az épp akkor érkező Lucas. Mellette a McLarenes Trió.

— Én is kérek ölelést! – állt elém tárt karokkal Frank.

— Mivel érdemelted ki?

— Drágám, én cseréltem a nagybátyád kerekeit!

— Akkor tőle kérj jutalmat! – hagytam ott nevetve a srácot, és Sebibe karolva mentem ki a ránk váró bérkocsiba.

A buli helyszínére érve a gratulálók elragadták mellőlem a Kis Németet, aki igen segélykérőn nézett rám. Az ismerősöknek köszöngetve vettem utam a bárpult felé, és ültem fel a székre, várva az egyik mixersrácot.

— Bell’s favourite Bellnek! – koppant mellettem a pohár talpa, mire meglepve pillantottam fel.

— Karl! Hát te? – csodálkoztam.

— Szia neked is! – vigyorgott rám. – Felszolgálok.

— De itt?

— Meg Ausztráliában, meg Sanghajban… A legtöbb ilyen bulin ott vagyok. Jó a fizetés.

— Nahát, ez kellemes meglepetés!

— Ennek örülök! De mesélj, miért nem láttalak Melbourne-ben?

— Mert otthon voltam. Tudod, Magyarországon.

— Szóval nem jössz minden futamra?

— Mint észrevehetted. A Kínait is kihagyom. De Barcelonában lehet, hogy ott leszek! – tettem hozzá, amitől felvidult.

— És nyáron?

— Ha nem bukok meg semmiből.

— Úgysem fogsz! Különben attól még tanulhatnál, hogy közben világot látsz. Még segíthetne is.

— Kösz. Azért inkább elsőre érettségizem le mindenből, ha megengeded.

— Felőlem. Na, és utána? Egyetem?

— Jó lenne. A jelentkezést beadtam.

— Szóval ősszel megint ritkábban látlak majd.

— Jajj, Karl, hol van az még?

— Hidd el, gyorsan elmúlik a nyár.

— Kérek valami erőset! – esett a székre Sebi.

— Nem cipellek megint haza, ha leiszod magad! – fenyegettem.

— Most miért? – nézett rám nagy szemekkel.

— Mert csak. Nehéz vagy, úgyhogy rám ne számíts!

— Legalább ments ki a kezeik közül! Hogy ünnepeljem így a győzelmem?

— Vedd át Jégember stílusát – ajánlotta Karl. – Az első tizenöt perc után a rajongók menekülnek tőle.

— Tényleg! Majd megkérem, hogy tanítson! – csillant fel a Lökött Német szeme.