— A legközelebbi futamhétvégén? – kérdeztem cinikusan.

— Neeem… - gondolkodott el. – Majd felhívom, mikor ér rá!

— A rally mellett az lesz miden vágya, hogy téged tanítgathasson! Álmodj, Kiskirályfi!

— Olyan undok vagy! – oltott le, aztán otthagyott.

— Na, jól megkaptad!

— Azt hiszem, magamba kell szállnom.

— Kérsz Redbullt vagy vannak szárnyaid?

Nem telt bele fél óra, és Sebi visszamenekült hozzám.

— Na, már nem vagyok undok?

— Ez rosszabb, mint a kínzás! – panaszkodott. – Miért nem lépnek már le?

— Na, gyere! Kimenekítelek! – ragadtam meg a Német kezét, majd egy búcsúintés után, a hátsó kijáraton át hagytuk ott az ünneplőket.

— Örök hála! – huppant le egy padra.

— Tudod, nagyon hülye vagy! – szidtam le nevetve.

— Akkor összeillünk!

— Ha-ha. Nem félsz egy újabb kompromittáló fotótól?

— Azt gondolnak, amit akarnak! Mi ketten tudjuk az igazságot, és kész. Más nem számít.

— És Hanna?

— Mi van vele? – kérdezte meglepve.

— Nem hiszem, hogy a szívébe zárt.

— Számít valamit?

— Csak nem szeretném, ha miattam veszekednétek.

— A féltékenysége miatt – javított ki.

— Ugyanaz.

— Nem ugyanaz! A. J. más lányokat is megölelek, velük is ugyanúgy lefényképeznek! Te is le vagy fényképezve más pilótákkal. Senki sem gondolja, hogy mi ketten!

— De talán mégsem kellene kettesben mutatkoznunk.

— Tagadjam le a húgom? Mindezt Hanna hülyesége miatt? Majd lenyugszik.

— Talán eljöhetne egy futamra. Ha látná…

— Nem jön futamra – szakított félbe.

— Miért nem?

— Közös megegyezés. Otthonról is tud szurkolni, és védem a médiától.

— Akkor találj ki valamit, hogy ne utáljon ismeretlenül!

— Nem utál. Csak új vagy még. Pár hét és megnyugszik.

— Remek.

— Most mit panaszkodsz?

— Reménykedtem, hogy legalább ezt el tudom intézni.

— Mert, mi dolgod még?

— Kaptam egy rózsacsokrot. Ismeretlen küldőtől.

— Tényleg? – a döbbenete őszintének tűnt.

— Biztos vagyok benne, hogy Jens tudja, kitől van, de nem hajlandó elárulni.

— Vagy csak húzza az agyad, és úgy tesz, mintha tudná. Ne nézz így rám, nem én voltam! Én ilyet nem tudok kitalálni.

— Akkor mégis, ki küldte?

— Nem volt hozzá semmilyen üzenet?

— Sajnálom. Ennyi

— Kézzel írt?

— Igen. Miért?

— Ha visszamegyünk, megmutatod? Talán felismerem.

— Az jó lenne!

— Akkor ezt megbeszéltük. Menjünk vissza, talán már tiszta a levegő.

Tiszta volt. A fejesek már elmentek, így Sebi fellélegezve csatlakozott a szerelők indiántáncához. Én kértem Karltól egy koktélt, aztán a két spanyol mellé ültem.

— Hahó! Fernando, ígértél nekem egy bemutatót!

— Igen, nem felejtettem ám el! De sajnos nincs nálam pakli – sajnálkozott egy picit látványosan. Jaime felnevetett, amit villámgyorsan igyekezett köhögésnek palástolni. Gyanakodva pillantottam rá.

— Várj csak, A.J.! Meg ne moccanj! Mi van a füled mögött? – kiáltott fel a kétszeres bajnok, mire én tényleg lefagytam.

— Micsoda? – nyúltam volna oda, de Fernando lefogta a kezem, és ő fejezte be a mozdulatot. A két visszahúzva, mutató és középső ujja között egy kártyalap ékeskedett. Szemforgatva vigyorodtam el, majd kivettem a kezéből – én is a mutató és középső ujjaim közé fogva.

— Csak egy király? – kérdeztem kicsit csúfondárosan, felmutatva lapot. Jaime közben leküzdötte a köhögőrohamját, s fülig érő vigyorral figyelte „játékunkat”. Fernando elvette tőlem a lapot, és megnézte.

— Nézd meg jobban! – fordította ismét felém, a mozdulat közben elcsúsztatva a lapot, egy másik is megjelent mögötte. Pedig nálam csak egy volt. Ráadásul a király helyett immár zöld és piros ász díszlett előttem!

— De… ezt hogy csináltad?! – hüledeztem. – Ráadásul Magyar Kártya?

— Egy bűvész nem leplezi le magát – vigyorgott, és elrakta a két kártyalapot. – Megkeresem Andyt, tovább szép estét, Fiatalok!

— Most tényleg itt hagyott? Válasz nélkül? – kérdeztem az ifjabb spanyolt hitetlenkedve, s kissé felháborodva.

— Nagyon úgy tűnik.

— Még ilyet! – húztam fel az orrom, eljátszva a durcást. – Egyébként gratulálok az első pontjaidhoz! Végig nagyon jól vezettél!

— Köszönöm! Megengedsz egy kérdést?

— Persze!

— Ugye nem akarsz színész lenni? Pocsékul játszol.

— Igazán? Szóval mondjak le az álmaimról?

— Csak erről az egyről. Másban biztosan sokkal jobb vagy! Mondjuk a frontális ütközésben!

— Hé, Te jöttél belém! Ez azért elég kínos egy autóversenyzőtől, nem gondolod? A helyedben már térden állva könyörögnék, hogy senki ne tudja meg!

— És mit kérnél érte cserébe?

— Azt majd még kitalálom. Egy autogramot természetesen, a többin még gondolkodom.

— Ilyen sok minden nem járja!

— Ne feledd, hogy bármikor elkotyoghatom magam! – figyelmeztettem nevetve. Ehhez hasonló élcelődésekkel múlattuk az időt egészen hajnalig, közben megismerve egymást. Három körül Jensonékkel indultam vissza a hotelbe, Sebit szerencsére nem kellett támogatnom, nem rúgtak be annyira a nagy örömködés közben.

— Tényleg szép csokor.

— Szerintem is. Tessék, itt van – adtam át Basinak a papírt.

— Hmm…

— Na? – kérdeztem, mikor pár percig csak tanakodva nézegette azt az egy szót.

— Nem. Fogalmam sincs, ki írhatta. Sajnálom – tette vissza a csokor közepére.

— Biztos? – kérdeztem elszontyolodva.

— Nem minden pilóta kézírását ismerem.

— Akkor azt mondd meg, ki nem írhatta!

— Azzal semmire nem mennél! Jó éjt! – fordult ki az ajtón. Bosszúsan szusszantva mentem be a fürdőbe, és egy gyors zuhany után már be is dőltem az ágyba, hogy pillanatokon belül átlépjem Álomország határát.

Másnap gondolva az otthoni, még hűvös időre egy hosszú, fehér nadrágot vettem fel, ehhez egy korallszínű felsőt ugyanilyen színű magassarkúval, valamint a hozott fekete műbőrkabátom ráraktam a bőröndre, és lementem reggelizni, azaz már inkább ebédelni, ugyanis tizenegy óra volt.

— Jenson, mint tudod, ballagok. Május elsején, és Anyuék utána ebédet szerveznek. Vagyis hát én is. Szóval jó lenne tudni, hogy ha kiküldjük a meghívókat, mivel addig gondolom, nem találkozunk, tudtok-e jönni? – kérdeztem már a gépen.

— Május egy?

— Szombat. Délelőtt.

— Szabadok vagyunk, szóval igen – nézett Jessre elgondolkodva.

— Rendben, akkor ezennel meghívlak titeket a ballagási ünnepségre és az utána tartandó ebédre – vigyorogtam.

— Köszönjük – bólintott Jess.

— Anyuékat is hívjátok?

— Igen. Illetve a tesóidra is gondoltunk. A nagynénéimre… fú, de fura! – ráncoltam a szemöldököm.

— Anyuék biztos ráérnek. Tanyaék… majd beszélek velük, és szólok, oké?

— Rendben – válaszoltam, miközben Jess felnevetett.

— Mi az?

— Semmi, csak elképzeltem az osztálytársaid arcát, mikor meglátják Lexet…