A napok ismét gyorsan teltek. Az iskolában javában folyt az utolsó hajrá, az év végi jegyek javítása, felelésekkel, de főleg dolgozatokkal. Az osztályfőnöki órák egy részére bejött az énektanárnő, hogy áténekeljük a ballagási dalokat, illetve segített a szerenádos dalok kiválasztásában.

A napok egyhangúságából egy levél zökkentett ki minket. Tamás angol óra előtt öt perccel esett be.

— Képzeljétek, Oli jelentkezett! – lihegte.

— Micsoda?

— E-mailt küldött. Meg mellékelt képeket.

— De jól van? Nem akar visszajönni? – faggattam a srácot. Tamás a legjobb haverja volt ex-barátomnak. Vegyes érzésekkel hallgattam a beszámolót Nem szerettem, és nem hiányoltam különösebben; de az aggódás ott bujkált a hétköznapokban. Nem kívántam, hogy megölesse magát. Levele alapján úgy tűnt, jól van, legalábbis ezt írta; illetve, hogy élvezi, hiába kemény.

A tanáraink továbbképzésekre jártak, így egyre több óránk maradt el, az utolsó héten már alig volt rendesen megtartott óra. Csütörtökön suli után jókedvűen váltunk el, a pár óra múlvai viszontlátás tudatában. Hatkor ugyanis a suli előtt találkoztunk, lovaskocsival indulva szerenádozni. Egy egyszerű farmer és egy lila felső volt rajtam, tekintettel a jó időre, valamint előrelátóan elvittem a fekete bőrdzsekim.

Az út szélén két lovaskocsi várta az osztályt, a megbeszéltekhez hűen. Itt gyülekeztünk, a lovakat simogatva; majd, mikor mindenki megérkezett, vettük az irányt először az iskola felé, hogy itt kezdjünk.

Három dal éneklése után a teremben beszélgettünk a tanárokkal, ettünk-ittunk, végül jött a következő osztály. A lovaskocsikhoz rohanva foglaltuk le a helyeket, a szélére felülve, láblógatva vártuk az indulást. Középen természetesen a fiúk által már előzetesen felpakolt sörök és energiaitalok foglalták el jól megérdemelt helyüket; illetve a táskák, kabátok.

Vidáman énekelve vágtunk neki a városnak, integetve a minket kíváncsian méregetőknek. Minden útba ejtett tanárnál három dalt énekeltünk el, majd tovább indultunk. Fél kilenc körül érkeztünk meg az utolsó házhoz, ahol a nagy, össznépi tanár-diák gyülekező volt, és jó hangulatú kerti partit csaptunk, egészen éjfélig.

Másnap tízig aludtam, de akkor aztán kidobott az ágy. Jensék gépe háromkor szállt le Ferihegyen, addig Anyuéknak segítettem a készülődésben.

A várakozók között toporogtam, keresve az ismerős arcokat a gép felől érkező tömegben. Végül megpillantottam őket. Jens és Jess napszemüvegben, utóbbi felkötött hajjal; kéz a kézben sétáltak; nagyszüleim mellettük.

— Sziasztok! – vigyorogtam rájuk. – Üdv Magyarországon!

— Hiányoztál, Kislányom!

— Simone! – öleltem meg a sorban következő nagyanyám. – Milyen volt a repülőút?

— Rövid! Nem vagyok hozzászokva az ilyen rövid utakhoz.

— Ha gondolod, választhatsz egy járatot, és pótoljuk a kilométerhiányod! – nevettem nagybátyámra. – Vegyük fel a csomagokat, és menjünk! Anyáék már várnak!

— Zoli? – kérdezte Jenson.

— Otthon van – vigyorogtam még mindig. – Rá utaltam a többes számmal.

— Akkor hogy jöttél?

— Kocsival.

— És hogy megyünk?

— Kocsival – nevettem el magam.

— Két órás repülés után még vezessek?

— Nem kell. Én fogok – nyitottam ki a Qashqai csomagtartóját, most már fülig érő vigyorral. A kocsi Apu céges autója volt, az audiba nem fértek volna el a bőröndök.

— Te? – jött a döbbent kérdés.

— Meg van a jogsi! – közöltem velük az örömhírt, mire mindannyian gratuláltak. A múlt héten kaptam kézhez az engedélyem, ez volt az első hosszabb utam. Anyu féltett is, de sikerült meggyőzni, pláne, hogy Zoli rám bízta a Nissant.

A hazautat végigbeszélgettük, persze Jens nem bírta ki, hogy egyszer-kétszer beleszóljon a vezetésbe, de ezek inkább tanácsok voltak, amiket örömmel fogadtam. Otthon bemutattam egyik családom a másiknak, illetve Kittiéket, akiket direkt áthívtam.

— Ezt még visszakapod, tudod, hogy nem tudok angolul! – morgott Kitti, mikor már hazafelé fuvaroztam őt Csengétől menet. Imádtam a vezetés minden pillanatát, így természetesen megragadtam az alkalmat, de ez alkalommal már az Audit vittem.

— Nyugi, nagyon jó voltál! És tudom, hogy igazából hálás vagy! – vigyorogtam az anyósülésre.

— Inkább az utat nézd! Szeretnék holnap elballagni!

— Ez fájt! – közöltem vele síri hangon. Átfutott az agyamon, hogy ráijesztek, és megrántom a kormányt, aztán elvetettem a gyerekes ötletet. – De tudod mit? Adok egy ezrest, ha nem éljük túl! Ellenkező esetben te adsz nekem! – nevettem, miközben leálltam a házuk előtt.

— Nem áll az alku! – vigyorgott most már ő is. – Kössz a fuvart, holnap találkozunk!

— Csak nehogy pizsiben gyere! – kiáltottam utána, mire hátraintegetett; majd megfordítottam a kocsit, és hazaindultam.

A szombatot fél ötkor kezdtem. Lébecoltam vagy tíz percet, ittam egy kávét, hogy később is legalább annyira éber legyek, aztán felvettem a kosztümöm, és elindultam a fodrászomhoz. Becsavarta a hajam, aztán beültetett a búra alá, közben pedig ettem egy általa készített szendvicset. Már régóta barátnők voltunk, évek óta hozzá jártunk, Anyuval együtt.

Fél hét után már göndör tincsekkel indultam a suliba. Nyolckor tartottunk egy gyors osztályfőnökit, majd a csarnokba mentünk fényképezkedni: osztályképeket készítettünk, majd egy teljes évfolyamosat, melyen jól láthatóan elkülönültünk, a különböző ingszíneknek köszönhetően. Fehér, türkiz, piros, és lilás-kék. Mi voltunk pirosban, a fiúk fekete ingben, piros nyakkendővel.

Ezek után folytattuk az osztályfőnökit, végül átadott minket a tanárnő a virágátadásra. A terem pillanatokon belül szűk lett. Figyeltem az osztálytársaim és rokonaik arcán az elképedést, mikor meglátták a Button famíliát, jót is kuncogtam rajtuk. Ez a döbbenet a ballagás alatt végig megfigyelhető volt mindenkin.

Anyuéktól egy háromszálas vörösrózsacsokrot kaptam, nagybátyáméktól lila orchideát, nagyszüleimtől liliomcsokrot…

Végül tízkor sikeresen elindultunk. Az osztályfőnök mögött Csenge, utána én, majd Kitti, Tamás és a többiek; vegyesen. Körbejártuk az épületet – természetesen énekelve, közben pedig Zoli videózott –, hogy a csarnokba érve a kijelölt helyekre üljünk. Az ünnepség végén gyors hálát rebegtem, amiért nem nyújtották hosszúra, így délre már otthon voltunk. Otthon aztán legalább húsz percet töltöttünk el, míg mindenki mindenkivel – de főleg velem – fényképezkedett. Kitartóan tűrve ültem a rengeteg csokor közepén, bár a végére már elgémberedtem.

Fél egykor már a levest ettük – igazi, házi tyúkhúslevest. A második marhapörkölt – ami keresztapám munkáját dicsérte –, és sült hús volt; desszertnek pedig mindenféle sütemény: krémes, habos, édes, sós. Degeszre ettük magunkat.