Fernando kedvesen mosolygott rám, majd elindult a kocsival. Én elvörösödtem teljesen.

-          Anyu? Nem mondasz semmit?

-          Fer most vezet.

-          Apu! Állj meg!

-          Jó… - és egy gyors puszit nyomtam Fer arcára, majd kinéztem az ablakon.

-          Látod anyu? Szereted aput!

-          Kincsem… Erika. Ott a kesztyűtartóban van nyalóka.

-          Kaphatok apu?

-          Azért mondtam anyudnak.

-          Tessék. – nyújtottam neki hátra egyet. Nem akart becsukódni a kesztyűtartó. Egy lámpánál álltunk meg, Fer pedig segített becsukni. A kezemhez ért.

Az út tehát hosszú volt. Legalábbis számomra. A pályára érve elköszöntünk Fernando-tól, majd mentünk a Red Bull Motorhome-ba. Maxi először járt itt, így érdeklődve nézegetett közbe mindenhol. Bennem a régi emlékek gyűltek fel. 2004 óta sok minden változott.

-          Anyu. Te ismered itt a járást, ugye?

-          Igen. Még nagyon rég voltam itt. Akkor sok mindent tanultam apudtól.

-          Azóta változott?

-          Sokat. Egyre fényűzőbb Motorhome-ok vannak, ahogy nézem. – figyeltem meg a McLaren üvegpalotáját. A Red Bull Motorhome-ba érve köszöntünk mindenkinek. Nagyon kedvesen fogadtak minket.

-          Üdvözlünk itt. – szólt Sebi csapattársa, Webber.

-          Köszi Mark. Hogy vagy? Rég találkoztunk. – adtam neki puszit.

-          Megvagyok. Úgy eltűntél! Semmit nem hagytál magad után!

-          Tudom, de Fernando-val szakítottunk akkor. Elhiheted, hogy mennyire kivoltam rá.

-          Hallottam róla. És ki ez a nagyfiú itt?

-          Maxi Molnár vagyok.

-          Én pedig Mark Webber. – fogott vele kezet az ausztrál.

-          Ő a kisfiam.

-          Gratulálok. Férjnél vagy?

-          Nem! Maxi Fer fia.

-          Fernando Alonso?

-          Igen. Az ő kisfia.

-          És én is gokartozok, és lemerném fogadni, hogy gyorsabb vagyok mindenkinél.

-          Ez az önbizalom… - vigyorgott. – Aranyos kisfiú. Most már többet látunk itt?

-          Valószínű. Sebi menedzsere vagyok, és most talán többet leszek itt. Persze amint időm engedi.

-          Majd párszor leülhetünk dumálni. Régen is jó barátok voltunk.

-          ÉS még mindig azok vagyunk.

-          Rendben. Ennek örülök. Most megyek csajszi. Szia.

-          Szia. – egy puszival köszöntem el tőle. Maxi mérges pillantást vetett rám.

-          Mi a baj fiatalúr?

-          Apunak miért nem kartál puszit adni? Neki miért adsz?

-          Mert vele jó barátok voltunk mindig is.

-          És apuval nem? Anyu! Hát akkor én hogy lettem? És ne kezdjél buta meséket mondani, mert én okos vagyok és nagy. – húzta ki magát. – Tudom, hogy akkor lesz kisbaba, ha a fiúk és a lányok együtt alszanak! Te nem aludtál egy ágyban apuval?

-          De, aludtam vele… - pirultam el.

-          Látod, látod? Szereted aput! Én lebuktattalak!

Kis mosolyra húztam a számat, majd felegyenesedtem és fáradtan néztem az épp most belépő Sebastianra és a lányokra.