Kómásan indult a reggelem. Kezdődött mindez azzal, hogy sikerült bal lábbal felkelnem. Ugyanis annyira beletekeredtem a pokrócaimba, hogy egy kecses puffanással landoltam a padlón.

-          Már csak ez hiányzott! – sóhajtottam, majd hozzáláttam ahhoz, hogy kibogozzam magam a takarókból.

Utána elvonultam egy gyors zuhanyra, de bár ne tettem volna! Mivel össze-vissza csúszkáltam a zuhanytálcán, ide-oda verve hol a karomat, hol a lábamat. Szóval kész katasztrófa volt ez a reggel.

Szerencsére most ott tartok, hogy felöltözve topogok az ajtó előtt és ellenőriztem, hogy indulásra kész vagyok-e. Táska, kulcsok, napszemüveg, telefon, egy üveg ásványvíz… Igen, minden megvan, indulhatok.

Óvatosan nyitottam ki az ajtót és először csak kikémleltem: nincs-e az ajtóm előtt „véletlenül” egy őrült hispán. Tiszta volt a levegő, így kimerészkedtem.

Amikor bezáródott mögöttem a lift ajtaja, neki dőltem a lift oldalának és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Tudtam, hogy izgalmas dolog lesz itt dolgozni, a Forma1-ben, de hogy ennyire… Arra egyáltalán nem számítottam.

Reggelinél megint Giancarlohoz ültem le és töviről hegyire beszámoltam neki a tegnap este történtekről. Időközben Robert is csatlakozott hozzánk, így már ketten hallgatták végig az éjszaka történéseit. Megjegyzem tátott szájjal. Ők ketten lassan olyanok lesznek nekem, mintha a bátyáim lennének.

-          Én megmondtam, hogy beléd van esve! – kacagott fel Fisico, miközben a kezeivel élénken gesztikulált. – Nem megmondtam?

-          De. Mintha céloztál volna valami ilyesmire. – jegyeztem meg fanyarul. – Viszont szerintem ez egyáltalán nem egy őszinte vallomás volt, inkább egy újabb stratégia arra, hogy az ágyába vigyen. – húztam fel az orromat. Bár a szívem mélyén bevallom, nem ebben reménykedtem.

-          Azért mi férfiak nem vagyunk ennyire fondorlatosak. – oktatott ki a férfi lélek rejtelmeiről Robert. – Különben is, eddig még egy kalandját sem csábította úgy el, hogy szerelmet vallott volna neki. Szerintem komolyak a szándékai.

-          Hahhh! – fintorogtam, majd látván, hogy fintorgásom tárgya közeledik felénk, gyorsan befejeztem a reggelit, elköszöntem a srácoktól és már le is léptem.

Sikeremben az is közrejátszott, hogy Fernandot pár szerelősrác megállította néhány asztallal odébb, és szóval tartotta. Így volt időm arra, hogy gyorsan kislisszoljak az étteremből és keressek egy fuvart ki a pályára.

Csipkednem kellett magam, mert a hallból már hallottam az érkező renault-sok hangját, hátrapillantva pedig megláttam menekülésem okát. Ekkor nem várt segítség érkezett, ugyanis hátulról belém szaladt valaki.

-          Uppsz! Bocsi! – mentegetőzött az illető. – Nem volt szándékos!

-          Semmi baj. – mondtam, miközben feltápászkodtunk a földről. – Reggel már magamtól is sikerült a földön landolnom.

-          Akkor nem csak rám van rossz hatással a gravitáció. – vigyorgott az úthenger. – Egyébként Kimi Raikönnen vagyok. – nyújtott kezet nekem. – Kárpótolhatlak valamivel a fájós popsidért? – elvigyorogtam magam.

-          Hááát, ami azt illeti igen. Kellene egy fuvar a pályára. – pislogtam rá bizonytalanul.

-          Ott dolgozol? Hol? Még nem láttalak, pedig nem vagy egy  utolsó látvány… - kajánkodott kedvesen.

-          A Renault büféjében. De elvileg nemsokára a Pr-részlegre fognak áttenni. Egyébként Hanna Török vagyok. – ejtettem meg a bemutatkozást.

-          ÁHH! Te vagy az a lány, akiért a mi kis spanyol bikánk annyit fáradozik! – nevetett fel hangosan. – Bár hallottam olyat is, hogy már célt ért, de Fisico szerint ez hazugság.

-          És igaza is van. – gyorsan hátrapillantottam. – De mi lenne ha ezt a beszélgetést inkább a kocsiban folytatnánk? – Kimi is hátralesett a vállam fölött és tovább vigyorgott.

-          Szóval menekülő stádiumban vagy. – nevetett megértőn. Majd megfogta a kezem és mindenki szeme láttára – bár a műsor csak egyetlen embernek szólt – elkezdett a mélygarázs felé futni velem. – Gyere gyorsan! – Fernandon látszott, hogy tiszta idegbeteg lett és legszívesebben utánunk rohanna….