A Kimivel való vacsit azért nem aggódtam túl. Nem volt az a lázas készülődés, mint ami az eddigi randijaim előtt voltak tapasztalhatók. Ebből tudtam lemérni, hogy „úgy” nem érdeklődök iránta. Persze, helyesnek irtó helyes, meg vicces, de….

Ezzel szemben, ha arra gondoltam, hogy most Nanoval is vacsorázhatnék, menten gyorsabban vert a szívem. Ki érti ezt?

Mindenesetre egy fekete koktélruha mellett döntöttem és leengedtem a hajam. Ékszerből csak egy kis ezüst karkötőt vettem fel és már készen is voltam. Lementem a hallba, Kimi már ott várt rám. Figyelmesen végigmért.

-          Nem rossz, igazán nem rossz! – füttyentett. – Felajánlhatom a karomat, esetleg? – kérdezte.

-          Esetleg… - feleltem sunyin, majd belé karoltam. – Mondd csak, hova megyünk?

-          Hát… - vakarta meg a fejét. – Ha nem baj, csak ide a hotel éttermébe. Holnap már időmérő és nem akarom, hogy használhatatlan legyek. Ígérem, máskor bepótoljuk és elviszlek egy rendes helyre!

-          Okés, nyugi! – nevettem rá. Majd látva, hogy milyen peckesen vonul be velem az étterembe, egy gyanú kezdett kerülgetni. – Mondd csak… Véletlenül nincs olyan hátsó szándékod, hogy Fert is bosszantsd egy csöppet?

-          Csak egy csöppet! – nézett rám hamiskásan a jégkék szemeivel. – Úgyis olyan kis magányosan gubbaszt abban a sarokban – intett a fejével az egyik sarok felé – jár neki egy kis műsor.

-          Azért ne vidd túlzásba. Senkinek a bábja nem leszek. – fintorogtam, miközben alám igazította a széket.

-          Ó, megsajnáltad? – érdeklődött kajánul. – Vagy esetleg te is beleestél?

-          Ha én azt tudnám…. – sóhajtottam. A finn fürkésző szemekkel nézett rám. Nagyon elgondolkodott valamin.

-          Szerintem ti tökéletes páros lennétek! – mondta nagy sokára. Sikerült félrenyelnem a falatot, ami éppen a számban volt. – Mind a ketten ugyanolyan heves vérmérsékletűek vagytok, és ha még nem is is vallod be magadnak, de Fer tökéletes lenne a számodra.

-          Mi vagy te, valami skizofrén kerítő? – kérdeztem kicsit pikírten.

-          Skizofrén kerítő? – Kimit csak úgy rázta a nevetés. Fernando éppen minket nézett. Amikor találkozott a tekintetünk, mérhetetlen szomorúságot és dühöt láttam benne. Gyorsan elfordította a fejét. – Te tényleg lökött vagy! Ezt azért magyarázd már meg nekem, hogy érted!

-          Csak úgy, hogy itt szövegelsz nekem arról, hogy milyen jó páros lennénk a spanyollal. – kezdtem kissé vehemensen. – Közben meg mindent megteszel azért, hogy bosszanthasd! Mintha valami tudathasadásos-többszemélyiségű elmebeteg lennél.

-          Áhh! Igazad van! Imádom bosszantani Fernandot, de azt is látom rajta, hogy most igazán szerelmes. – fogta meg a kezem Nano számára is jól láthatóan. – Ugyanakkor, ha már bosszanthatom, miért ne tenném meg? – kérdezte vigyorogva, majd áthúzott az asztal fölött és megcsókolt.

Ez volt az a pillanat, amikor több dolog történt egyszerre. Egyrészről, én ellöktem magamtól Kimit, másrészről Fernando megindult felénk, igencsak sietősen. De én gyorsabb voltam, lekevertem Kiminek egy hatalmas pofont.

Ő csak bámulta a dühöngő bikaként érkező spanyolt, természetesen vigyorogva. Még mindig roppantul élvezte a helyzetet, még azt is, amikor Nando bemosott neki egyet. Még egyet be akart verni a finnek, de én hátulról megfogtam a karját.

Nem kellett volna, mert a másik karjával hadonászott és így engem is orrba talált, amitől lecsüccsentem a földre. Mindkét csávó rám nézett, kissé féltőn.

Fer volt az, aki rögtön ott termett mellettem és felkanalazott a földről.

-          Bocsánat! – nézett röstelkedve a szemembe. – Nem ezt akartam! Úgy látszik én mindent csak elcseszek! – fakadt ki, majd elrohant. Untam már, hogy mindig elmegy… Kimire néztem.

-          Jól vagy? Minden rendben? – kérdeztem.

-          Persze! – felelte vigyorogva. Eskü, hogy ennek sütőtöklé van az agya helyén! – Jó kis móka volt! Most pedig fuss utána! Nyomás! – adta ki az utasítást, amit én megfogadtam.

Fernandot a liftbe láttam beszállni, amint kitettem a lábam az étteremből. Gyorsan hívtam egy másikat és csak remélni mertem, hogy valami csoda folytán előbb érek fel, mint ő.

De az égiek megsegítettek: igaz nem értem előbb az emeletünkre, de még nem is ment be a szobájába. Éppen egy svájci csoki gyűjteményt és egy szál nárciszt tett le a küszöbömre, amikor odaértem a háta mögé.

-          Fernando! – szólítottam meg. Hirtelen pördült meg, mint egy csintalanságon kapott kisgyerek. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy kicsit meglökött, így újra seggre estem. Ezen már röhögnöm kellett. Bezzeg Nando olyan rémülten nézett rám, hogy egészen megsajnáltam. Ismét lehajolt hozzám és felsegített.

-          Úgy látszik az a sorsom, hogy állandóan fájdalmat okozzak neked és újra és újra bocsánatot kérjek. – mondta kicsit magába roskadva. Majd a küszöbön heverő ajándékokra mutatott. – Kárpótlásul… ezek a tieid. – folytatta, majd be akart menni a lakosztályába. Most én kaptam el a karját.

-          Hát meg sem akarod hallgatni, amit mondani akarok? – kérdeztem kissé szemrehányóan. Megtorpant és felém fordult. Várakozó tartásba helyezkedett, nekidőlt az ajtófélfának, a karjait keresztbe fonta a mellkasán és fürkészve nézett.

-          Szóval? Mit szeretnél most a fejemhez vágni? – kérdezte pár perc csöndes hallgatás után, immár kissé harciasan. Jajj, a lököttkém! Odaléptem elé, átöleltem és megcsókoltam.