Sejtettem, hogy ezután a kis akcióm után jobban el fog durvulni a helyzet. Éppen ezért ki kellett pihennem magamat, hogy felkészülten várhassam a további csapásokat, Kimster részéről. Lefeküdtem aludni, de ez valamiért nem ment.

A mellettem lévő szobából éktelen ordibálás és veszekedés hangjai hallatszódtak ki. Majd kopogtattak az ajtómon.

-          Egy őrült szőke finn kivétel bárki bejöhet! – kiáltottam ki, mire kisebbfajta kuncogás hallatszódott a másik oldalról. Nyílt az ajtó és Christian Horner valamint Sebastian Vettel lépett be rajta. Illetve még egy harmadik úr is, csakhogy őt nem ismertem, még képről sem.

-          Szia Lau! – jött oda egyből Sebike mosolyogva. Lefeküdt mellém az ágyra és megkérdezte. – Hogy van a lábikód?

-          Volt már jobban is. – fanyalogtam.

-          Akkor jó, hogy elhoztuk a csapat orvosát, Dr. Klinskit. – mosolygott Christian. – Nem értem mi üthetett Kimibe, de alaposan megmostam a fejét.

-          Azt hallottam az előbb?

-          Valószínűleg. – kuncogott Chris. – De most mutasd a lábad Klausnak.

A doki egy kb. negyven év körüli fazon volt és kissé szétszórt. De ettől függetlenül haláli fazon. Úgy nyomkodta meg a térdemet, hogy közben viccelődéssel elterelte a fájdalomról a figyelmemet.

-          Kb. 2-3 hét mire teljesen rendbe jön. Addig viszont minden nap viselned kell egy speciálisan, a térd izületeire kifejlesztett szorító fáslit. – nézett rám komolyan.

-          De ugye nem kell 2-3 hétig feküdnöm? – rémültem meg. – Lábra állhatok, ugye?

-          Persze! 1-2 óránál tovább ne állj egyszerre. Legalábbis egy hétig. Sétálgathatsz, de mindig megfelelően pihentesd a lábadat. A második héten már elkezdhetsz egy napi fél órás kis edzést, én biciklit vagy inkább szobabiciklit javasolnék.

-          Rendben, köszönöm szépen! – mosolyogtam a dokira, miközben az átadta a fáslit. Hogyhogy volt nála egy? – gondolkodtam el egy kicsit.

-          Ne töprengj a doki kifürkészhetetlen titkain. – kuncogott Sebi Baba. – Rettentő titkokat rejt az ő táskája! 

-          Most, hogy már mindenkinek ilyen jó a kedve, azt hiszem, én megyek is! – mosolygott ránk Klaus. – Sziasztok! Te meg vigyázz a lábadra, egyelőre kíméld! – fenyegetett meg viccesen.

-          Rendben! És köszönöm szépen a segítséget! – mosolyogtam rá, mire a doki elment. Christian felénk fordult.

-          Na gyerekek! Akkor tisztázzunk 1-2 dolgot! – telepedett le az ágyam másik oldalára. Magamba nevettem rajta, hogy milyen gyorsan változik a világ… Én, egyszerre két pasival egy ágyban…

-          Mi lenne az? – kérdeztem, miközben feltornásztam magam az ágy támlájához.

-          Csak a szokványos dolgok. Itt a szerződésed Lau, már csak a te aláírásodra vár! – nyújtott felém egy paksamétát a csapatfőnök, így elkezdtem tanulmányozni az iratot. Közben Christian sorolta a főbb pontokat.

-          A fizetésed 50 ezer euró havonta, természetesen a szállásod, az útiköltségeket a versenyhelyszínekre, a gyárba, Sebi PR-rendezvényeire, amire el kell őket kísérned, azt mind mi álljuk. Ezen kívül, ha kéred, kocsit biztosítunk neked. Ja, és a fogyasztásodat is mi fizetjük ezeken a helyszíneken. – amikor látta, hogy elgondolkodva nézem, megkérdezte, hogy mi a baj.

-          Nem lesz ez a fizetés kicsit sok? – böktem ki pár perc után. Chris és Sebi röhögésben törtek ki. – Most mi van? – értetlenkedtem.

-          Te vagy az első olyan alkalmazottam, aki sokallja a fizetését. – magyarázta a nagyfőnök. – De hidd el, annyit vagyunk úton és olyan ritkán adódik normális pihenésre alkalmunk, főleg otthon, hogy ennyi a minimum, amit az embereinknek, a csapatunknak megadhatunk.

-          Értem. Akkor befogom a csipogómat. – mosolyogtam rájuk. Sebastian szenteskedőn bólintott, mire hozzávágtam egy párnát.

-          Hűűű, azt hiszem jobb, ha én most megyek! – vigyorgott, mikor látta, hogy párnacsata van kialakulóban és a papírokat már aláírtam. Nevetve intett egyet és kislisszolt a szobából.