Két nap múlva már a tesóim is velünk voltak Svájcban. Lejárt a szabadságuk, így ideje volt véget vetni a kirándulásoknak. Jose Luis és Ana Maria személyesen hozták vissza a két srácot, mert nem akarták, hogy egyedül repüljenek és ők is unokázni szerettek volna egy kicsit.

-          Te jó ég, mekkorát nőttek ezek a lányok! – kiáltott fel meglepetten Jose Luis, miközben szépen a kezébe adtam Anget, Soffit pedig Ana Marianak ölébe tettem.

-          Miért, mit hittél, hogy megállnak a fejlődésben? – nevetett rá Ana Maria. – Bolond egy öregúr vagy te!

-          Te beszélsz anyjuk? – vágott vissza Jose Luis. – Nem panaszkodhatsz te sem, főleg azok után, hogy fürdőruha bemutatót tartottál a medencében!

-          Csak azt ne mondd, hogy nem élvezted! – pörölt tovább Ana.

-          Ó, ilyet én nem is mondtam! – nevetett a feleségére a bölönd öregúr.

-          Azt hiszem anyáék most élik a második gyerekkorukat. Vagy inkább a sokadikat. – súgta a fülembe nevetve Fernando.

-          Igen. Olyan jó, hogy anyudék ilyen jól bánnak a kicsikkel és a tesóimmal is. – mondtam neki mosolyogva, egy keserű kis szájízzel. Fer megsimogatta az arcomat és egy apró puszit nyomott rá. Az idillt Bencus ’zavarta’ meg.

-          Fer, jössz velünk játszani? – kérdezte bátortalanul.

-          Persze! – felelte azonnal. – Mit játszunk?

-          Hát… Focizni szerettünk volna, de mivel esik az eső, így maradtunk a távirányítós autóknál. – magyarázta Bencus.

-          Lééégyszii, lééégysziii, gyeje Fer! – kérte Balázs is a maga kis fogatlan mosolyát Nanora ragyogtatva. Láttam, ahogy a spanyolom elolvad.

-          Máris megyek, csak még megbeszélek valamit Noncsival és anyuékkal. Jó lesz így? – kérdezte őket vigyorogva.

-          Igennn! – ölelte át a kisebbik törpe, Bencus pedig hálásan mosolygott.

-          Akkor addig állítsátok készenlétbe a kocsikat, sietek! – tanácsolta nekik, ők pedig kézen fogva elfutottak a játszó szobába.

-          Mit szerettél volna megbeszélni? – fordultam felé.

-          Azt hiszem én sejtem. – mosolygott ránk Ana Maria. – Mi lenne, ha ma este még itt maradnánk nálatok és vigyáznánk a gyerekekkel Jose Luissal? Addig ti elmehettek valahová kettesben Ferrel romantikázni. Ezt akartad mondani? – fordult a fia felé.

-          Igen! – bólintott csillogó szemmel a férjem.

-          Akkor ezt megbeszéltük. – zárta le a vitát Jose Luis, így estére szabaddá váltunk.

Előkészítettem mindent Ana Marianak és Jose Luisnak, hogy rendben legyen minden. Kíváncsi voltam, hogy a kicsik hogy fogják kibírni nélkülünk, de arra is, hogy mi hogy fogjuk bírni nélkülük. Főleg én. Még nem hagytam őket így magukra.

-          Mennyire öltözzek ki? – kérdeztem Nanotól a gardróbom előtt állva. Ki tudja mit forgatott a buksijában?

-          Csak szolidan, kényelmesen. – mosolygott rám.

Ő már készen volt. Egy fekete, néhol szakadt farmert választott, piros inggel és egy szintén fekete farmerdzsekivel. Én is fekete farmer mellett döntöttem, de szoknyát választottam egy piros harisnyával és tunikával. Szépen kiemelte a dekoltázsomat. Felsóhajtott, mikor meglátott.

-          Szerintem induljunk, mert a végén még nem megyünk sehova. – pattant fel és terelt ki azonnal a hálóból.

Elbúcsúztunk a gyerekektől és Ferni szüleitől, majd beszálltunk a kocsiba és elindultunk. Nagyon szép volt a táj, még így sötétben is. Gyönyörködtem a kivilágított utcákban, a fákban, a minket körülvevő hegyekben. Minden nyugalmat sugárzott és ezt megfűszerezte az is, hogy most csak kettesben voltunk. Ritka volt az ilyen pillanat a lányok születése óta, épp ezért volt a mai este nagy kincs. Érdeklődve pillantottam Nandora.

-          Elárulod, hogy hova megyünk? És hogy mit tervezel? – kérdeztem tőle mosolyogva, míg átkulcsoltam az egyik kezét. Rám nézett és ő is elmosolyodott.

-          Nem-nem. Aki kíváncsi hamar megörekszik! – nevetett rám és egy szót sem volt hajlandó elárulni. Egyre kíváncsibb lettem.