Legalább másfél órát autóztunk még, amikor végre letértünk az autópályáról és egy kis erdei úton kezdtünk el haladni. Legalább egy negyed órán keresztül utaztunk itt is, amikor egy kisebb város fényei kezdtek feltűnni a távolban.

-          Hol vagyunk? – kérdéztem mohón csillogó szemekkel.

-          A-A, nem húzod ki belőlem! – rázta a nevetés Fert.

-          Léééégyysziiiiiii! – néztem rá boci szemekkel. De nem hatott, mert csak mosolyogva rázta a fejét tovább.

Szerencsére nemsokára megálltunk. Kicsit elgémberedett tagokkal szálltam ki a kocsiból, hiszen majdnem 2 órát utaztunk. Fernando a csomagtartóhoz ment és pár pokrócot illetve egy nagyobb kosarat vett ki belőle. No meg, az elmaradhatatlan fényképezőgépét. Majd szépen elrendezte ezeket az egyik kezében, a másikkal engem ölelt át és sétálni indultunk.

Ahogy távolodtunk a kocsiból, egyre jobban éreztem a víz illatát.

-          A Genfi-tónál vagyunk? – néztem rá mosolyogva.

-          Igen. – felelte Nano, majd hamiskásan hozzátette. – Pont oda tartunk, ahol belepottyantál a vízbe!

-          Milyen gonosz vagy! – nevettem fel, majd hozzá bújtam. – És a kosárban mi található? – erre már csak a nyelvét nyújtotta rám.

-          Vigyázz, mert még leharapom! – fenyegettem meg tréfásan, mire ő röhögte el magát.

-          Nah, itt már jó lesz! – mondta és megálltunk.

Leterítettük a pokrócokat a tóparton, elég közel a vízhez, majd mi is bele burkolóztunk 1-be. Nekidőltem a mellkasának és ő átölelve tartott egy kis ideig és csak néztük a fodrozódó hullámokat a tó sötét vizében.

-          Nem fázol? – kérdezte halkan, nem akarta megtörni a csendet.

-          Nem. – feleltem neki szintén halkan, és beszívtam az illatát. Bódító volt.

Így pihentünk még egy kis ideig, majd Nano elkezdte kipakolni a kosár tartalmát. Először is, egy hatalmas gyertya került elő, amit azon nyomban meg is gyújtott és egy tálkába állított. Nagyon romantikus hangulatba kerültem hirtelen.

Közben Fer még mindig pakolászott, úgy látszik egy kis éjszakai piknikre készült: hamarosan láttam magunk előtt egy ízlésesen felszeletelt grill csirkét, többféle nagyon fincsi sajtot, ropogós fehér kenyeret, zöldségeket és gyümölcsöket. Ami pedig feltette az i-re a pontot, az egy két embernek igencsak hatalmas szív alakú túrótorta volt csokimázzal leöntve, gyümölcs és különféle csoki kíséretében. Természetesen az ital sem hiányozhatott, volt ásványvíz, gyümölcslé és egy kis behűtött pezsgő.

-          Ezt majd otthon megisszuk. – raktam vissza a pezsgőt a kosárba.

-          Miért? Te nyugodtan ihatnál. – mosolygott rám.

-          Majd veled együtt. Otthon. – csókoltam meg és utána nekiláttunk a késői vacsorának. Pompás volt minden. Amikor jóllaktunk, mindent szépen visszatettünk a kosárba, csak a gyertyát hagytuk kint és néztük pislákoló fényét.

-          Mire gondolsz? – kérdeztem meg az ölében feküdve, miközben a karját cirógattam.

-          A kicsikre és rád. – felelte elmélázva. – Hogy mi lehet most velük. Anya és Apa lefektették-e már őket, volt-e valami a pancsinál és hogy a törpék most is beosonnak-e a csajokhoz éjszakára. – húzodott egy hatalmas mosolyra szája.

Történt ugyanis egyszer, hogy egy éjjel a lányok felsírtak. Bali pedig egyből ébresztette Bencust, majd átlopakodtak Clarahoz és Norahoz, hogy visszaringassák őket. Aztán őket is ott nyomta el az álom, a földön ülve. Másnap reggel határoztuk el Nandoval, hogy az ilyen alkalmakra beteszünk oda egy ágyat.

-          Olyan jó, hogy így kijönnek egymással. – gondolkodtam hangosan. – És anyukádék is nagy segítséget jelentenek.

-          Igen, így van. – szorította meg a kezemet. Kissé elszomorodtam. – Anyud jutott eszedbe? – kérdezte meg vesébe látóan. Bólintottam egyet.

-          Nagyon fáj, hogy még csak meg sem nézte a kicsiket. Hogy nem is akar hallani róluk. – gördült le egy könnycsepp az arcomon. – Mégiscsak az unokái! Ráadásul a gyerekei is velünk élnek! Azóta, hogy hozzánk költöztek, meg sem látogatta őket, csak apa! Anya a telefonon keresztül tartja velük a kapcsolatot! Hogy lehet valaki, ennyire…??

-          Csssss, Kicsim, nyugodj meg. – vigasztalt Fer és szorosan magához ölelt. – Anyukád egy szép napon rá fog jönni, hogy mekkorát hibázott és kibékültök. A lényeg az, hogy te ne add fel a reményt, hogy visszakapod az édesanyád!

-          Akkor is nehéz ezt így feldolgozni. – motyogtam, majd Fer vállára hajtottam a fejem. Pár perc múlva megszólalt.

-          Noncsi…. – úgy éreztem habozik a mondanivalójával, szóval tuti komoly témáról szeretne velem beszélni…

-          Igen? – néztem a szemébe. Szinte elvesztem benne.

-          Nem gondolkodtál még rajta, hogy…… - elhallgatott és lehajtotta a buksiját. Megsimogattam az arcát, mire rám nézett újra.

-          Mit szeretnél kérdezni? – érdeklődtem kedvesen.

-          Hááát… Nem gondolkodtál még rajta, hogy ideje lenne megtartani a templomi esküvőt? – bökte ki végül és választ várva kérdőn rám nézett.