— A.J.! – hívott félre Jenson. – Ezeket tőlünk, kapod, az egyikben három alkalmas belépőt találsz. A szóbelik után kapod a teljes nyárit, augusztus végéig.

— Jenson! – nem tudtam mit mondani. – Szóval… tényleg mehetek?

— Persze! Ha szeretnél!

— Köszönöm! – öleltem meg őket.

— Ezt Tanyaék küldik. Gratulálnak, és sajnálják, hogy nem tudtak jönni, azonban a nyáron mindenképp várnak!

— Nem kellett volna – ingattam a fejem. Kicsit zavaró volt, hogy idegenek voltak, s ennek ellenére ajándékot adnak – harminc ezer forintot, mint utóbb kiderült. Összességében több, mint kilencven ezer forint gyűlt össze.

Nagybátyáméktól hétfő reggel köszöntem el. A vasárnapot városnézéssel töltöttük, megmutattam a látványosságokat. Míg én kosztümben a magyar írásbelire indultam, Jensék Budapestre, Apu vezetésével. Nem izgultam túl az írásbeliket, talán ennek köszönthetően sikerültek jól, bár a törit igazán könnyűnek éreztem.

Kedden, megünnepelve, hogy túl vagyunk két tantárgyon is, elmentünk fagyizni a lányokkal; illetve szerdán vásárolni. El kellett vernünk a ballagásra kapott pénzt. Ez sikerült is, mindhárman vettünk néhány új cuccot. Csütörtökön angol után egyből mentem haza, ebéd és átöltözés után már indultunk is Ferihegyre. A bőröndöm már készen állt, csak néhány új ruhát pakoltam még be pluszban.

A terminálon aztán hosszas búcsúzkodás következett, hiszen hétfőn nem repülök haza, hanem a McLarennel együtt megyek Monacóban.

— Tanulj is, ha lesz rá időd! És vigyázz magadra!

— Meglesz, ne félts! Hívlak majd! Szeretlek! – öleltem meg először Zsút, majd Zolit.

13:45-kor iPoddal a fülemben néztem az alattunk elterülő, egyre kisebb Budapestet. Behunyt szemmel ültem végig a pár órás utat, nem törődve és nem gondolva semmivel és semmire. Átjárt a boldogság, a megkönnyebbülés és az izgatott várakozás. Újra találkozhatok a srácokkal, nevethetek a hülyeségeiken, ismét sétálhatok Jess-szel és Vivivel a paddockban, és felfedezhetem a katalán fővárost.

Négy óra után tíz perccel szálltunk le Barcelonában.

— Hogy sikerültek? – kérdezte Jess, miután szerencsésen megtaláltuk egymást. Csak ketten voltunk, mert Jensonnek elintéznivalója akadt.

— Túléltem őket, a többi majd kiderül. De az angol könnyű volt – vigyorogtam.

— Meg is lepődtem volna, ha nem sikerül.

— Annyira jó végre itt! Hihetetlen, de azt hiszem, függő lettem!

— A cirkusz újabb áldozata! Üdv a klubban! Sikerült kiszárítani?

— Igen, tökéletesen. Tegnap fújtam le hajlakkal.

A rózsacsokorról volt szó. Annyira gyönyörű volt, nem lett volna szívem a hervadás után kidobni, így a szárítás mellett döntöttem. Az asztalom közepén kapott helyet.

— Még mindig semmit nem tudsz a küldőről?

— Félek, hogy örök rejtély marad. Pedig szívesen megkérdezném az indokot.

— Kár, hogy Sebas nem tudott segíteni.

— Igen. Jut eszembe, nem láttad? Azt mondta, a spanyollal várni fognak.

— Lehet, hogy megbeszélése van – vonta meg a vállát Jess –, vagy interjúja. Fernandot például folyamatosan riporterek és újságírók veszik körül, gondolom Jaime sem járt jobban, se Pedro.

— Persze. Tudod, hiányzik az a két Lökött. Jaimével a legutóbbi verseny óta nem találkoztam. Sebivel körülbelül egy hete beszéltem telefonon, meg hétfőn küldött egy ’Sok szerencsét!’ sms-t. Lassan már nem is tudom, hogy néznek ki! – nevettem.

— Nem kell aggódnod, ugyanolyan gyerekesek. Pihenj egy kicsit, fél óra múlva az aulában találkozunk!

— Rendben, szia! – köszöntem el, és foglaltam el a lakosztályom, hisz időközben megérkeztünk a hotelbe. Lepakoltam, és pihentem egy kicsit, át nem öltöztem. A város felfedezéséhez a fekete harisnya, pink-fekete rakott szoknya és pink felső is jó. A szoknya volt az egyik új szerzeményem.

Lent a hallban találkoztunk Viviannal, így hármasban indultunk Barcelona felfedezésére. Nagyszerűen éreztük magunkat, míg meg nem csörrent Vivi mobilja.

— Nico végzett. Én most megyek, majd találkozunk.

— Visszatalálsz? – kérdeztem.

— Persze! Egyetek helyettem jégkrémet! – integetett, és lefordult az egyik sarkon.

— Biztos, hogy nem téved el? Mintha nem arról jöttünk volna – néztem Jessre aggodalmasan.

— Ne féltsd, Nagylány már! Veszünk fagyit?

— Én most nem kérek.

— Akkor várj meg itt! Két perc és jövök! – fordult sarkon, én pedig nem tehettem mást, mint engedelmesem leültem egy padra, és a lányok furcsa viselkedésén gondolkoztam. A pad egy vízköpő mellett állt, így figyelhettem a csillogó cseppeket, míg el nem sötétült minden.

Mosolyogva akartam lefejteni a szememről a két puha kezet, de hátrafogták, és megkötözték őket. Előbbi vidámságom eltűnt.

— Seb? Mit csinálsz? – kérdeztem, miközben a kezek helyett már egy anyag biztosítottam vakságom.

— Jaime? Srácok, ez hülye a vicc!

A meglepettség helyét a pánik vette át, a hangom a mondat végére elcsuklott. Csupán másodpercek teltek el, mióta Jess magamra hagyott; és bekötözték a szemem, majd felemeltek, hogy egy kocsi hátuljába dobjanak. Sikítani sem volt időm.

Kocsonyaként remegve próbáltam úgy helyezkedni, hogy ne üssem meg magam. Ajtócsapódások, majd motorzúgás, ahogy a kocsi elindult. Páni félelemmel a hangomban szólaltam meg.

— Kérem! Kik maguk? Mit akarnak tőlem? Sebi… ez egyáltalán nem jó vicc, hallod? Tudom, hogy te tudsz ilyen hülyeségeket kitalálni! Abbahagyhatjátok! Sebi!

Remegett a hangom, de nem tudtam tenni ellene. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy tényleg elraboltak. Hogy nem figyelt fel ránk senki az utcán? Miért pont velem történik ez?