Fél 8-kor kiléptem Roberték házából. A kaput amint átléptem egy fekete Mercedes SLR parkolt le az útszéli patka mellett. Az ablakot lehúzta és Niko nézett rám. Egy fehér ing és egy sötét nadrág volt rajta. Arcáról nem hiányzott az a szokásos kis huncut mosoly. Szemével végigmért.

-          Mire vársz? Pattanj be!

-          Hjajj… oké. – szem forgatva foglaltam helyet az anyósülésen, majd becsatoltam magam. Elkezdtem szememmel kémlelni kifele. Ő még nem is indult el. Engem nézett.

-          Csinos vagy ma. Mint mindig.

-          Nem indulnál el? Legyünk már túl ezen az egészen! – pillantottam morcosan rá. Szeme rabul ejtett. Teljesen elvesztem benne. Állta a tekintetem.

-          Azt hiszem, akkor indulok.

-          Aha… Ez lesz a legjobb. – elvörösödtem! Jaj, de égő!

De mi van velem? Mi tetszik ebben az ellenszenves pasiban? Talán a stílusa? Az biztos nem! Nagyon rámenős! Még soha nem volt senki ilyen velem! Akkor a szeme? Abban biztos elveszek! És akkor meg sincs említve az a huncut mosoly. De ha őt csak az érdekli, hogy megszerezzen, akkor mit ér? Semmit.

A kocsival lassított, majd megállt. Egy parkolóban voltunk. Kiszállt a kocsiból és átfutott az én oldalamra, majd kinyitotta az ajtót. Kissé meglepett, de azért kiszálltam, majd egy csendes „köszönömöt” rebegtem el. Karját nyújtotta.

-          Készen áll ez a gyönyörű hölgy a vacsorára?

-          Készen. Mehetünk.

Belépett az ajtón és nyitva tartotta nekem. Rendkívül udvarias volt most. Egy pincér az asztalunkhoz vezetett minket. Niko kihúzta nekem a széket. Leültem és kicsit elbambultam.

Az asztalunk az étterem teraszán volt és látszott az egész város. Az esti fények csodásak voltak. Az asztalunkon volt még egy kis világító üvegtest, benne egy gyertya lobogott, valamint volt még egy váza, miben két világos rózsaszín rózsa.

-          Nos, hogy tetszik?

-          Elképesztő. Nagyon gyönyörű.

-          Akkor válasszunk vacsorát.

-          Te mit választasz?

-          Még nem tudom. Te?

-          Én sem.

-          Jók vagyunk. – kuncogott. – Akkor mi legyen?

-          Én azt hiszem maradok a hazai ízeknél. Paellat kérek.

-          Paella. Az meg mi fán erem?

-          Nem ettél még? – lepődtem meg. Erősen ingatta a fejét. – Hát akkor kötelező megkóstolnod!

-          Ízleni fog nekem?

-          Nekem a kedvencem. Én ajánlom neked.

-          Rendben. Megbízok benned. Pincér! Két paellat kérünk!

-          Már hozzuk is!

Kis mosollyal néztem rá, majd tekintetem a város fele terelődött.