Enyhe fejfájással ébredt, de a kávé segített. Előtörtek az emlékek. Sírni kezdett. Már azt hitte, végre beteljesül a vágya, és Márk viszonozza az érzéseit, de nem tudta mire vélni a tegnap estét… tényleg ennyire adna a formaságokra? Ő nem így ismerte. Megint arra jutott, hogy vele van a baj. Csörgött a telefonja. René kereste.

-           Ugye te nem kerültél kórházba?- kérdezte szemrehányón köszönés helyett.

-           Nem sok híja volt…- válaszolta fáradtan Zina.

-           Na akkor kapd össze magad, mert a főnök látni akar.

Zina szólni se tudott, csak kapkodta a levegőt.

-           Mikor?- nyögte ki végül.

-           Nyugi, „ha bent leszel, keresd meg” így mondta.

-           A frászt hozod rám!- mondta dühösen, de megkönnyebbülve.

-           Bocs, de kíváncsi voltam a reakciódra.

-           Tudod kivel szórakozz!- mondta és kinyomta a telefont.

Sietve rendbe szedte magát, és felöltözött. Még mindig tartott a kánikula, így rövid, szűk vászonruhát vett fel. Haját kifésülte és egy hajpánttal fogta össze.

Gyorsan lesietett a jeephez és nekiindult. 1 órán belül ott is volt. Útközben nem unatkozott, mert volt hova telefonálnia.

Idegesen állt a főnök ajtaja előtt, mintha megérezte volna a jelenlétét nyílt az ajtó. Márk állt az ajtóban.

-           Jöjjön be!- kérte miután túltette magát az ámulaton.

Nem tudta nem észrevenni a lány öltözetét, de nem tilthatta meg neki, főleg most nem, mikor még hosstesskedik is.

Hellyel kínálta.

-           Jó napot!- köszönt Zina, hogy zavara ne látszódjon annyira.

-           Hogy érzi magát?

-           Megvagyok.- válaszolta röviden.

-           Mi a baj magával?- kérdezte a szemöldökét ráncolva a férfi.

-           Baj van velem?- kérdezte Zina csodálkozva.

-           Nem, nem a munkájával… és nem is baj, csak nem olyan, mint a többi lány.

-           Mért, milyen a többi lány?

-           Lazább, közvetlenebb, mosolygósabb…

-           Tudtam, hogy velem van baj.- szögezte le Zina.

-           De talpraesett, okos, fegyelmezett, bátor és szereti a kihívásokat. Szóval olyan ember, aki a munkájának él… De ilyen fiatalon?- kérdezte Márk rosszalló tekintettel.

-           Ne haragudjon, de nem hiszem, hogy Önnel kéne megbeszélnem ezeket a dolgokat… amíg a munkámra nincs panasz.- mondta kikelve magából Zina.

-           Csak segíteni akartam.- mondta szelíden a férfi.

-           Látja, ebben különbözöm én másoktól, hogy segítség nélkül is boldogulok.- mondta büszkén a lány, és indulni készült.

-           Várjon!- szólt rá a férfi.

Zina kérdőn nézett vissza a válla fölött.

-           Nem akartam, de a hallottak után vissza akarom kérni a telefonszámot, és persze ki is kell törölnie a telefonjából.

-           Rendben.- válaszolta határozottan.

Lebonyolították a dolgokat. Nem beszéltek, csak elköszöntek egymástól.

Zina elmerengve sétált a folyosón, de most azért ügyelt arra, nehogy fellökje valaki. A büfébe ment és kávét kért. Leült az egyik sarokba. Arra eszmélt, hogy egy srác nézi őt. Szőke rövid haja, és helyes pofija volt. Ez jutott Zinának először az eszébe. Pár asztallal arrébb ült egy másik srác társaságában. Őt nem látta, mert háttal ült neki, és ráadásul sötétkék- fehér baseball sapka volt rajta. Gondolta, ki az a marha, aki ilyen melegben elviseli a sapkát.

Hívása volt, az egyetlen közlekedő út a srácok mellett volt, igyekezett a beszélgetésre koncentrálni, de pár pillanatra a srácon felejtette a tekintetét… majd a másikat is meg akarta szemlélni, de mint aki ördögöt látott, úgy húzta el a csíkot onnan. Csak a földszinten mert lelassítani.