Értem én, hogy reklám, meg minden, de azért mégis mi a fenének áll Fernando Alonso ideiglenes lakásának a mélygarázsában három Ferrari? Cseppet sem feltűnő autók, kezdem úgy érezni, hogy inkább taxit kéne hívnom. Biztos, hogy jó ötlet beülni egy több, mint 300 LE-s autóba, egy formula 1 versenyző mellé?
Fernando nézte a megdöbbent arcomat, és mosolygott.
- Itt van ez a három gyönyörűség. Te választhatsz, hogy melyikkel menjünk – mondta, mire én gondolkodni kezdtem.
- Nem igazán ismerem a ferrarikat. Mutasd be nekem a gyönyörűségeid – mondtam, majd újra végignéztem a kocsikon.
- Oké. Tehát ő itt egy 458 Italia. Egy hónapja vettem, Raquel nagyon szereti – mosolyodott el.
Kössz, amit az a nő szeret, az már nekem nem kell – gondolkodtam magamban, majd folytattam hangosan – Mutasd tovább, nem tett rám nagy benyomást az Italiád.
- Ő itt a p45-ös csodabogár. Azt hiszem ő a legkomolyabb kocsi a világon, és nagyon durván megy – magyarázta lelkesen.
- Nem tudom, hogy hol látsz te itt autót, de engem ez az anyám tíz éves piros konyhai kéziporszívójára emlékeztet, de te tudod – mondtam, mire ő csak rázta a fejét.
- Ő pedig itt a szívem csücske. Egy 612-es Scaglietti – megsimogatta a kocsit.
- Igen, ő kell nekem. Gyönyörű, főleg, hogy fekete és nem piros – mondtam és már az anyósülés ajtaja előtt álltam.
- Tökéletes választás – mosolygott, majd kinyitotta a kocsit és beszállt.

Kellemes volt az út. Ez az autó tényleg a szerelmem lett. Annyira otthon éreztem magam benne, csak egy volt a gond: nem én vezettem.
Félreértés ne essék, Fer tényleg remekül vezet, de sebességőrült vagyok, így nekem sem az anyósülést szánta az ég.
- Nekem kell egy ilyen kocsi – suttogtam, de így is meghallotta Fer.
- Egy szó, és a tiéd... na jó, soha nem adnám – nevetett -, de ha esetleg összeszeded valamelyik ferraris górét, biztos kapsz tőlük egyet.
- Jó üzletnek tűnik – mondtam, majd gonosz mosoly kíséretében felé fordultam -, te is így szerezted?
- Hát persze – mondta, majd élesen elkanyarodott. – Megérkeztünk.

Kipattantam a szerelmemből, és egy nagy épület előtt találtam magam. Fer intett, hogy kövessem. Bementünk az ajtón, lépcsők vezettek mindenfelé.
- Hát akkor én itt el is mentem a dolgomra – mondta Fer -, tudod merre találod Flaviot?
- Igazából halvány fogalmam sincs – mosolyogtam zavaromban.
- Oké, akkor megmutatom. Gyere – elindult fel a lépcsőn, majd elfordult balra és a harmadik ajtón két kopogás után berontott.
- Jó reggelt Flavio, meghoztam Desiré-t – mondta nevetve, mikor beléptem az ajtón.
- Helló – köszöntem.
- Tehát ti már így egymásra is találtatok? – mért minket végig Flavio.
- Igen, ma reggel volt egy kisebb interjúm. Beszerveztem Desiré-t is – magyarázta, majd felém fordult. – Amúgy hogy szoktak téged becézni?
- A legtöbbször sehogy – mondtam mosolyogva.
- Azért nem hinném, hogy mindig Desiré-nek szólítanak – próbálkozott tovább.
- Nem. A nővéremnek Sol vagyok, anyu a legtöbbször a teljes nevemen szólít, a lakótársamnak pedig Desy. A bátyámnak... na mindegy azt hagyjuk – vörösödtem el.
- Hallani akarjuk – fordult felém Flavio is.
- Nem szeretném, de tényleg. Majd egyszer elmondom – válaszoltam, és ők elfogadták. Megállapodtak a Dessy megszólításban, és Fernando otthagyott minket.

Flavio felkelt a székéből és legalább háromszor teljes nyugalommal megkerült engem a szobában. Arcára megint kiült az a furcsa mosoly, de egy szót sem szólt. Kezdtem egy kicsit kellemetlenül érezni magam.
- Tehát összebarátkoztatok – szólalt végre meg.
- Ezt így nem mondanám. Mondjuk úgy, hogy jó viszonyban vagyunk, de ez a munkához is elengedhetetlen – daráltam.
- Hát persze – mondta Flavio és visszaült az íróasztalához, ránézett a laptopjára, majd újra felém fordult. – Egy óra múlva érkeznek a szponzorok svájci képviselői, addig megmutatom a főhadiszállást.
- Rendben. – Flavio kinyitotta az ajtót és kezdetét vette a séta.

Megtudtam, hogy három pinceszint van. A legalsón tervezik magát az autót. Egyel fölötte az alkatrészek vannak, ott is próbálják őket ki, terhelés, törés ...stb. Egyel fölötte mindenféle vegyi dolgok vannak, oda inkább be sem mentünk. A földszint irodákkal van tele. Itt többségben könyvelők, meg irodai munkások dolgoznak, az első emeleten van pár szoba fürdővel és tárgyalók. Hatalmas az épület, és ha ez még nem volna elég, van egy ugyanilyen Madridtól nem messze, Németországban is és egy kétszer ekkora Maranelloban. Egy biztos, van itt pénz, elég rendesen.

Körülbelül másfél óra múlva érkeztek csak meg a szponzorok. Azt hittem, hogy komolyabb dolog lesz, de csak üdvözöltek, meg telefonszámot cseréltünk. Egész baráti hangulat alakult ki ahhoz képest, amire számítottam. Épp egy konferencia teremben ültünk, mikor Fernando benyitott.
- Sziasztok, zavarok? – dugta be a fejét az ajtón.
- Fer, te soha – mondta az egyik szponzor, azthiszem az AMD-től, mire az említett személy bejött a terembe és helyet foglalt.
- Azt kell mondjam kedves barátom, hogy az új asszisztensed igencsak dekoratív példája az emberi fajnak – mondta megint az a szponzor.
- Igen, ez tagadhatatlan. Kicsit szeretném elrabolni őt, ha nem gond – mondta Fernando.
- Nyugodtan, már úgy is végeztünk – válaszolt egy másik szponzor, de ha megöltök se tudom elmondani, hogy ő honnan jött.
- Renben akkor, Desiré, kérlek – nézett rám, majd elindult az ajtó felé, én pedig követtem.

Kinn a folyosó üres volt és szürke. Annyira barátságtalan helynek tűnt ez a kis rész, hogy örültem Fernando jelenlétének. Az ajtótól pár méterre megállt és a nekitámaszkodott a falnak. Én pedig csak néztem rá, és vártam, hogy végre megszólaljon. Mivel ezt nem akarta megtenni, így én kezdtem.
- Miért hívtál ki?
- Csak, hogy ne und halálra magad, és ne kelljen sokáig hallgatnod az ostoba fecsegést – mondta egy mosoly kíséretében.
- Köszi – mosolyodtam el én is -, akkor most menjek vissza?
- Nem, most megvárjuk, amíg Flavio kijön a teremből – ránézett az órájára. – Ez körülbelül két perc múlva meg fog történni, azután hazaviszlek, vagy először bérlünk neked egy kocsit, és aztán viszlek haza... megfelel?
- Nekem teljes mértékben. – Ekkor lépett ki a terem ajtaján Flavio.

Mikor észrevett minket, elköszönt az összes szponzor képviselőtől, és felénk vette az irányt.
- Remek voltál, Dessy – mosolygott, és a kezét a vállamra rakta.
- Próbáltam – mondtam -, szükség van még itt rám?
- Igazából nincsen, mehetsz utadra, csak a telefont hagyd mindig bekapcsolva – mondta Flavio.
- Akkor mi megyünk – mondta Fernando, és a lépcső felé kezdett el húzni. Flavio is elindult utánunk magában mosolyogva.
- Hogy megy ez nálatok, Fernando? – nevetett – Dessy a te asszisztensed, te pedig a sofőrje?
- Ez csak természetes – mondta Nando.
- Éppen most megyünk bérelni egy kocsit – magyaráztam ki magam.
- Ja, rendben. A számlád majd hozd ide, és mi rendezzük neked – mondta, mire én bólintottam.

Végre leráztuk Flavio-t, és már teljesen ráhangolódtam arra a gondolatra, hogy fél órán belül a lakosztályomban lehetek, amikor a csendes merengésemet egy furcsa dolog zavarta meg.
Nando a kezembe nyomott valamit, amit ha jobban megnézek, egy kocsikulcshoz volt hasonló.
- Ez meg mi? – kérdeztem.
- Mi az hogy mi?Az én gyönyörűségem szívének a kulcsa. Most te vezetsz...