A lelátó tetején foglalt helyet, kényelmesen elhelyezkedett és nyugalmat erőltetett magára. Bekapcsolta az mp3-ját, és a fejére rakta a fülhallgatót. Rock zenét hallgatott. Közben pedig nézte, ahogy kialszanak a piros lámpák. Elindultak… nem gondolkodott csak nézte a villámgyorsan száguldó színes pontokat. Szinte beleszédült. Eszébe jutott az elmúlt pár nap.

Nem érezte azóta a biztonságot és a határozottságot magában. Valahogy ezek a pasik elgyengítették. Megtörték, a törhetetlennek hitt „védőburkát” és sebezhetővé vált.  Elszomorította, hogy ide jutott. Elég volt pár kedves szó és már nem létezett a valóság.

-       Vajon ki győz?- futott át az agyán.

Nem bízott, és nem remélt… csak hagyta a dolgokat megtörténni… Tegnap este megértett valamit. Azt, hogy ő nem lehet boldog, ha a munkát választja. Be kellett ismernie Márknak volt igaza. A függetlenségnek ára van.

Ekkor valaki megérintette a vállát. Csodálkozva nézett hátra és levette a fülhallgatóját.”Megérintette” a motorok zúgása. Márk nem szólt, csak leült mellé. Kezébe vette a kezét.

-       Igazad volt.- mondta halkan Zina.

-       Akkor nem választottál?- kérdezte csalódottan.

-       Ez volt a könnyebb út…

-       De lehet, hogy soha többet nem látod őket…- próbálkozott a férfi.

-       Lehet.

-       Feláldozod magad a munkádért?

-       Nem én lennék az első.- mondta nyugodtan Zina.

-       Sajnálom.

-       Én is.

Szótlanul ültek tovább és nézték a versenyt… mindketten messze elmélyedve a gondolataikban.

Már csak ketten voltak a lelátón, mire felocsúdtak. Még mindig fogták egymás kezét. Zina zavartan húzta el a kezét. Márk pedig távolabb húzódott.

-       Mennem kell.- mondta végül Márk.

-       Én még maradok.

-       Este?

-       Nicoval megyek a bulira. És te?

-       Egyedül.

-       Biztos találkozunk.

-       Biztos…

Felkelt a férfi és lassan elindult lefelé a lépcsőkön. Zina nagyot sóhajtott. Szeretett volna a srácok közelében lenni, de nem volt ereje hozzá. Még órákat ült a lelátón, és csak fél 6-kor eszmélt, hogy 6-ra beszéltek Kimivel találkozót.

Sietve szedte a lépcsőket, majd, hogy rövidítsen a pilóták folyosóján sietett végig, és épp a sarkon próbált befordulni, mikor eléje került egy sötétkék ruhás alak.

Az ütközés elkerülhetetlen volt. Kiterültek mindketten, de Zina most gyorsan fel is ült. Elképedve nézte a feltápászkodó srácot és nem akarta elhinni, hogy Sebastian az.

-       Bocsi.- mondta Zina szomorún.

-       Nem történt semmi…

-        Hisz te, vérzel!- mondta ijedten.

-       Semmiség.- mondta a srác és letörölte a homlokát.

-       De...- kezdte a lány, de Sebastian nem engedte tovább mondani.

-       Nyugi, tényleg semmi bajom, csak egy kis karcolás.

-       Biztos nem kell segítség?

-       Biztos, de kösz azért.

-       Mennem kell…

-       Akkor majd találkozunk.

-       Biztosan.

Zina villámgyorsan tűnt el a folyosó kanyarulatában. Épp időre ért a parkolóba. Kiszállt a kocsiból és körbenézett. Kimi intett neki. Zina odasietett hozzá.

-       Az enyémmel megyünk, ha így oké.- mutatott a kocsijára Kimi.

-       Rendben.

Egy nyugodt és hangulatos kávézóba vitte a lányt. Zina tejeskávét kért.

-       Ne haragudj rám!- kérte Zina a srácot.

-       Mért is ne?- kérdezte kissé ingerülten Kimi.

-       Tudom, hogy nem volt okom rá úgy viselkedni…

-       Mi rosszat tettem?- kérdezte Kimi értetlenül.

-       Te semmit, én nem tudtam elfogadni a helyzetet.

-       Milyen helyzetet?

-       Amibe kerültem.

-       Beszélj érthetően!- kérte Kimi a szemöldökét ráncolva.

-       Jó. Megijedtem. Próbáltam összejönni valakivel, csak azért, hogy bebizonyítsam, a párkapcsolat és a függetlenség megfér egymás mellett.

-       Mért ne lehetne összeegyeztetni?- kérdezte értetlenül Kimi.

-       Én ilyen vagyok, nekem nem megy. Nem tudtam, és most se tudok választani, vagyis nem tudom, hogy kell a vágyat fenntartani…

-       Te tényleg csak a munkádnak élsz?

-       Már egy ideje.

-       Biztos nagy volt a csalódás, ami ilyenné tett.- mondta együtt érzőn Kimi.

-       Lehet, hogy a miatt, de még az se biztos…

-       Akkor mi lesz velünk?

-       Van egy jó indokod, hogy összejöjjünk?- kérdezte reménykedve Zina.

-       Ez észérvekkel nem megy.

-       Látod ez a baj… egyszer próbáltam ösztönös lenni, akkor is megbántottalak…

-       Rosszul döntöttél, de nem haragszom. Most már jobb?

-       Jobb, de már semmi se olyan, mint tegnap.

-       Mért?

-       Van, amit te se érthetsz meg.

-       Másról is kéne tudnom?

-       Úgy hiszem.

-       Nézd, nem kérdezem meg ki az, csak a miértet.

-       Egy éjszakára volt szükségem, egy olyan emberrel, akihez nem köt semmi.

-       Szóval csak szex.

-       Leegyszerűsítve igen.

-        Bonyolult vagy Zina.- jelentette ki.- Fájdalmat okozol annak, akit kedvelsz és összejössz azzal, aki semmit nem jelent. - foglalta össze.

-       Biztos valami védekező mechanizmus ez…

-       Ja, a „flúgosságod” leplezésére.- mondta csalódottam Kimi.

-       Értem, szóval teljesen elástam magam.

-       Jól látod.

-       Akkor én megyek, és ne haragudj hogy raboltam az időd!

-       Jobb is, ha mész.- mondta rá se nézve a lányra.

Zina a könnyeivel küszködött, mikor felállt a srác mellől. Vissza nem nézve hagyta ott a csalódott srácot. Már szinte futott, mikor az utcára kiért. Ment amerre a lába vitte és nem törődött vele, merre megy. Aztán megszólalt a telefonja. Egy ideig nézte tétován, majd felvette.

-       Igen?

-       Végre felvetted! Nico vagyok, mi van veled Zina?- kérdezte komolyan aggódva.

-       Szia, ne haragudj, de nem vagyok jól…

-       Beszéltél Kimivel?- kérdezte együtt érzőn.

-       Igen. Mért állsz még szóba velem?- kérdezte értetlenül Zina.

-       Mért ne állnék szóba?- kérdezett vissza Nico.

-       Mert mindig elküldelek a fenébe.

-       Ez igaz, de egyszer megmutattad a másik oldalad… szóval tudom, hogy más is tudsz lenni. Csak nem mindenkinek feded fel azt az oldalt.

-       Ne haragudj!

-       Mért is?

-       Mert hülyén viselkedtem veled.

-       Oké. semmi gond, de hol vagy most?

-       XV. Kerület, Főtér. Remélem, mond ez valamit…

-       Beírom a GPS-be.

-       Jó.

-       Maradj ott, érted megyek, ha nem gond.- kérte Nico.

-       Viccelsz? Veled legalább lehet beszélni.

-       Köszi.

-       Én köszönöm… Nico, siess!- kérte a lány búcsúzóul.

Leült egy padra és szomorúan bámult a semmibe. Nem tudta mennyi idő telhetett el így, de amikor felnézett Nicot látta maga előtt. Örömében felugrott, és a nyakába borult, csókolta, ahol érte… és végül találkoztak az ajkaik. Nem kérdeztek semmit, csak átadták magukat az érzésnek…

Mikor abbahagyták, megkönnyebbülten nézték egymást.

-       Ugye ez nem vonz magával semmiféle kötelezettséget?- kérdezte óvatosan a lány.

-       Nem, dehogy… csak spontán volt.

-       Akkor jó.

-       Van még időnk beszélgetni…- kezdte Nico.

-       Szeretnék normálisan beszélni valakivel.