Órákon át ücsörögtem ott, a karommal átkarolva a felhúzott térdeimet. A hideg rázott, nem volt erőm ahhoz sem, hogy betakarjam magam. Csak bámultam magam elé, de nem láttam semmit sem.

Üresnek éreztem magam.

Kívülállónak.

Egy értéktelen szemétnek, aki csak egy valamire jó. Arra, hogy újra és újra megalázzák az életben. Nem Kimi volt az első ilyen férfi az életemben… Nem ez volt az első csalódásom, de talán a legfájdalmasabb?

Igen. A legfájdalmasabb.

És nem tudtam sírni.

Megütődve fordultam a mobilom felé, amikor csörögni kezdett rajta az ébresztő. Reggel 6 óra.

9-kor kezdődnek a szabadedzések.

Gépiesen mentem be a fürdőszobába, vettem egy hideg zuhanyt. A hajkefével végigszántottam a hajamon és belenéztem a tükörbe.

Ugyanolyan élettelen volt az arcom, mint amilyennek én éreztem magamat. De nem érdekelt.

Szinte nem is nézve, hogy mit veszek fel, felöltöztem és elindultam lefelé a hallba. Bele sem gondoltam, hogy hogyan jutok ki a pályára. De nem is igazán érdekelt. Majd lesz valahogy.

Odalent Sebit és Christiant találtam. Odajöttek hozzám, bár Sebi láthatóan szégyellte magát, de dühös is volt. Talán magára, talán Kimire, talán rám. Talán mind a hármunkra.

-          Szia Lau! – köszönt Christian. – Minden rendben?

-          Persze. Mi baj lenne? – kérdeztem vissza tompán, mire mind a ketten méregetni kezdtek.

-          Történt valami az este? – érdeklődött összehúzott szemmel Sebi. Megrántottam a vállam. Értelmezzék, ahogy akarják. Nem érdekelt.

-          Széééép Jó Reggelt! – köszönt ránk nagy vidáman Kimi. Ó, ez a hang! Mintha újra kést döftek volna a szívembe. – Mi ez a nagy punnyadás gyerekek?

-          Semmi. – zárta le a témát a kicsi német, amikor látta, hogy a finn hangja hallatán összerázkódom. – Lau, kijössz velem a pályára? – a szemébe sem nézve bólintottam.

-          Csatlakozhatok? – kérdezte a Jégember. Jelentem, tényleg nincsenek érzései. Belül szinte fuldokolni kezdtem a tudattól, hogy együtt kell lennem vele, még így is.

-          Felőlem. – rántotta meg a vállát Sebike. – Most viszont menjünk enni, mert rohadt éhes vagyok!

-          Én megvárlak a kocsiban. – szólaltam meg először magamtól. – Persze csak ha odaadod a kulcsot. – nem néztem egyikük szemébe sem, a padlót fixíroztam. Mindhárom férfi tekintetét magamon éreztem.

-          Laura, mi a bajod? – fogta meg Sebi a vállamat. Kibújtam az érintése alól.

-          Semmi. Beülhetek a kocsidba? – kérdeztem újra.

-          Persze. Tessék, a kulcsok.

Sietve elvágtattam a parkoló irányába és beültem hátulra, a vezető mögötti ülésre. Felpolcoltam a lábamat, mert újra sajogni kezdett a térdem.

A srácok kb. fél óra múlva érkeztek meg. Sebi egy szalvétába csomagolva péksütiket nyújtott hátra felém.

-          Köszi Sebi, de nem vagyok éhes. – utasítottam el az ételt. Undorodtam, már az evés gondolatára is.

-          Nincs étvágyad? – vigyorgott rám a visszapillantóból Kimi. Nem foglalkoztam vele. Inkább kibámultam az ablakon.

-          Ugyan már Lau! Enned kell valamit! Hoztam egy kis tejet is, meg husis szendvicset is! – vett elő újabb csomagokat a kicsi német. – Szükséged van a táplálékra, a vitaminra, a fehérjére! – magyarázta mosolyogva, hátrafelé fordulva. Kimi felröhögött. Nekem egy könnycsepp futott le az arcomon… 

Szerencsére ekkor már belevackolódtam a hátsó ülésbe és Basi már nem láthatta. Ellentétben Kimivel, aki erre abbahagyta a fülemet sértő nevetést és kifürkészhetetlen arccal nézett rám. Elfordultam tőle is.

-          Induljunk már! – kértem Sebastiant elcsukló hangon.

-          Rendben! – morgott. – De a pályán vár ránk egy nagy beszélgetés! Nem úszod meg! – fenyegetett meg, majd óvatosan kihajtott a parkolóból. Úgy értünk ki a pályára, hogy egyszer sem ütöttem neki semminek sem a térdem.