Sebastian végül is nem a szállodába vitt. Talált egy mesterségesen létrehozott parkot, itt, ebben a sivatagi országban-városban. Leültünk egy padra az árnyékba és sokáig csak hallgattunk.

Jól esett a napsütés, éreztem, ahogy átjár a meleg. Mintha egy kis élet is költözne belém. Behunytam a szememet, elnyújtózkodtam a padon, és próbáltam nem gondolni semmire.

Sebastian megsimogatta az arcomat. Ránéztem.

-          Sebi… - kicsit elhúzódtam tőle. – Ezt nem kellene. Azt hiszem, én nem úgy érzek irántad, mint.. Ahogy te irántam. – mondtam a szemébe nézve. Állta a tekintetem.

-          Tudom. És azt is látom, amit te nem. – mosolygott szomorkásan.

-          Ezt hogy érted?

-          Gondolkodj. – kérte kedvesen. – Bármennyire is meggyötört Kimi, te szereted őt. – közbe akart vágni, de nem hagyta. Az ujjait a számra tette. – Csssss… Hagy mondjam végig. Már napok-hetek óta figyellek titeket. Azok a kis pengeváltások közöttetek… Mind arra utalnak, hogy iszonyúan vonzódtok egymáshoz. A lelketek mélyén ezt ti is tudjátok, csak nem akarjátok beismerni egymásnak és magatoknak sem.

-          Ez egyáltalán nem így van! – ingattam meg a fejem.

-          Tényleg? – érdeklődött aranyosan. – Hányszor gondoltál „szabadidődben” Kimire? Amikor egymás közelében vagytok, mindig lopva figyeled őt! És ő is téged! No meg Kimi is iszonyú féltékeny lett, bármely kis közeledésemre. Ne mondd, hogy nem tűnt fel. – elvörösödve hallgattam. – De tudod mi a legnagyobb érvem mellettetek? Ha tényleg csak gyűlöletet éreznél iránta, most nem lennél ennyire megsebezve. Ennyire összetörve. – ismét megsimogatta az arcom. Megkeményedtek az arcvonásai. – Ezt soha nem fogom megbocsátani Kiminek!

-          Miért nem? Ki tudja, lehet így viselkedik, ha szerelmes. – fanyalogtam szomorúan.

-          Nem-nem! – ingatta meg a fejét a kicsi német. – Egyáltalán nem volt ilyen rosszindulatú, ilyen kegyetlen pöcs. Igazából Jenni nagyon megsebezte őt, nem mondom el hogyan, majd úgyis kiszeded belőle. Idővel. Elég az hozzá, hogy ezt a bántást valamiért ezt rajtad vezette le. Pont azon a lányon, akit megszeretett.

-          Azért én ebben még mindig kételkedem.

-          Megértelek. De én akkor is régebb óta ismerem őt. – erre nem mondtam semmit, csak vállat vontam. Félve néztem rá. – Mi az?

-          Semmi… - ingattam meg a fejem. – Hagyjuk.

-          Na.. Talán az zavar, hogy szeretlek?

-          Bizonyos szempontból igen. Mert én nem tudom így viszonozni az érzéseid. Viszont a barátságodat nem akarom elveszteni és azt sem szeretném, hogy Kimivel összeugorj miattam.

-          Emiatt te ne aggódj. Én rendben leszek. És ha szükséged van rám.. Csak fordulj hozzám! – mondta komolyan, majd elkalandozott a tekintete. Felcsillant a szeme. Kisgyerekké változott. – Nyalunk egy fagyit? – mutatott lelkesen a közeli fagyi árusra.

-          Persze! – mosolyogtam a lelkesedésén. – Epret, túrót és tejcsokit kérek. És ha van, akkor angol puncsot! Sok tejszínhabbal! És csoki öntettel!

-          Ez az Kislány! – nevetett rám a kicsi német. – Végre valaki, aki legalább annyira lelkesedik a fagyiért, mint én!

-          Vagy csak rájöttem, hogy ma még egy falatot sem ettem! – mosolyogtam Sebikére. – De miközben elnyaljuk, sétáljunk vissza a hotelbe.

-          Okés. – megfogta a kezemet és futni kezdett velem a fagyisbódé felé. – Siessünk! – nevetett. – A végén még elolvad az összes fagyi ebben a nagy melegben!