Szerencsére az ébredésem után megvizsgált egy orvos, megállapította, hogy a körülményekhez képest jól vagyok, így már ki is engedtek. Bár azt meglepődve vettem tudomásul, hogy már szombat este van.

Délelőtt-délután azért nem voltak velem a srácok, mert időmérőn voltak. Sebi indul a pole-ból, Kimi a tizedik helyről. Robi baba lett a második, Nando pedig a harmadik.

Miután Sebike ezeket a fejleményeket megosztotta velem és sikeresen felöltöztem, elindultunk a szálloda parkolójába, de ott Basi tanácstalanul nézett szét.

-          Csak nem elfelejtetted, hol parkolsz? – vigyorogtam rá.

-          Nem. Csak Kimi kocsijával jöttünk a mentő után, de úgy látszik elrohant valahova. – aggódást láttam a szemében.

-          Gondolod, hogy valami hülyeséget csinálna magával? – kérdeztem meg a kicsi németet.

-          Nem hiszem. De abból semmi jó nem sül ki, ha ilyen zaklatottan ül a volán mögé. Remélem nem lesz semmi baja. – sóhajtott egy nagyot. – Menjünk a kórház elé. Hívok egy taxit, rendben?

-          Rendben. – mosolyogtam rá, majd átkarolt és segített a sétában. Még elég kábának éreztem magam ahhoz, hogy összeessek út közben, így kellett a segítség. – Mennyi sok hülye gyógyszerrel teletömtek!

-          De legalább itt maradtál velünk. – hajtotta le a buksiját Sebi. – Ha rajtam múlik…

-          Ne beszéljünk róla! – kértem gyorsan. Megrántotta a vállát, majd mormogott valamit németül az orra alatt.

Viszonylag gyorsan visszatértünk a hotelbe, már épp vacsora idő volt. Hirtelen valami az eszembe jutott.

-          Elmentetek azokra a PR-dolgokra meg a fotózásokra?

-          Dehogy! Christian lemondta az egészet! A következő futamon pótoljuk majd be őket! – nyugtatott meg Basi.

-          Ez is miattam van! – horkantam fel. – Kellett nekem idejönnöm! Csak megnehezítem a dolgotokat, no meg a magamét!

-          Na ezt most fejezed be, vagy beledoblak abba a szökőkútba! – harciaskodott Sebastian. – Ez már az önsajnálat tetőfoka! Nem csak rajtad múltak ezek a dolgok, hanem Kimin és rajtam is! Mindannyian hülyék voltunk! Ennyi! Most talán jobb lesz a helyzet! – ördögi mosoly terült el a kicsi német angyali arcán. – De a kedvem mindenképp! – ezzel felkapott és beledobott a szálloda előtti szökőkútba.

Nehezen tapicskoltam ki a szökőkútból, mert valamin mindig elcsúsztam és visszaestem a vízbe. Sebi és az időközben megérkezett pilóták, Nando és Robi baba kellemesen jót röhögtek rajtam.

-          Sebike, ezt még visszakapod! Kamatostul! – prüszköltem a kicsi német felé.

-          Én a helyedben kezdenék félni! – markolta az oldalát a röhögés közben Nando. Csúnyán néztem rá, mire még jobban nevetett.

-          Bújj el a világ másik felén, azt javaslom! – kötekedett nevetve Kubika is. Ekkor léptem ki a szökőkútból, de a lábam szépen csúszni kezdett Kína felé. Egy erős kar zárt a markába. Kimi volt. Ahogy épségben kint voltam, elengedett egyből és szó nélkül bement a hotelbe.

-          Azért ez ne váljon szokásoddá! – mondtam félig hangosan. Nando nézett rám, ezúttal komolyan.

-          Az, hogy megment, vagy az, hogy elhagy? – tette fel azt a kérdést, amire én sem tudtam a választ.