-          Miért basszus?! Mit kellene csinálnom? Nevetnem? – kérdeztem kiabálva, majd nekiestem. Ütöttem a mellkasát, a vállát, a karjait, ahol értem. Először csak tehetetlenül és értetlenül bámult, majd megpróbálta elkapni a kezeimet. Kissé átmentem fúriába. – Pár napja majdnem megerőszakoltak te szerencsétlen idióta! – üvöltöttem. Szerintem kint is lehetett hallani. – Mégpedig a szemed láttára! Te meg azt kérded, hogy miért húzom fel magam az idióta haverod akcióján? Te normális vagy?

-          Hanna….!! – kezdte volna, de ellöktem magamtól.

-          Ne szólj hozzám! Te is csak kinevettél, egyáltalán nem állítottad le őket! Hagyjál békén! Utállak! Takarodj ki innen! Egyedül akarok lenni! – kiabáltam vele sírva. Odajött hozzám és csitítólag át akart ölelni, de nem hagytam neki, újból ütlegelni kezdtem ökölbe szorított kézzel.

-          Fernando, szerintem most hagyd békén. A legkevésbé rád van szüksége ebben az állapotban. – jött be az apukája is, majd nagy nehézségek árán kirángatta a fiát, pár másodperc múlva pedig Flavioval és Sueval tért vissza.

-          Hanna, mi történt veled? Miért vagy így kiakadva? – kérdezte Flavio, majd megsimogatta a hátamat. Összerázkódtam, majd elmeséltem hármuknak a történteket.

-          És ezek után az események után a fiam képes volt ilyen pletykákat terjeszteni rólatok? – háborodott fel Jose Luis. – Nagyot csalódtam benne, de Rafáékban is. – rázta a fejét, mint aki nem akar hinni a fülének. Sue, miközben meséltem, ott ült mellettem és megfogta a kezem, így támogatott.

-          Azt hiszem jobb lesz, ha most visszamész a hotelbe…. – kezdte Flavio, de leállítottam.

-          Nem szeretnék. Tudok dolgozni, ha azok az idióták nem szólnak be. A szobámban úgyis csak egyedül gubbasztanék, és a történteken rágódnék. Itt legalább lefoglalom magam. – magyaráztam az olasznak a helyzetet, ő pedig átrágta minden egyes szavamat, végül bólintott.

-          Rendben. De ha valami baj van, szólj nekem. Ha valaki beszól, szóljál és elintézem. Oké? – kérdezte.

-          Oké. – bólintottam.

-          A többiektől már úgysem kell tartanod szerintem… - gondolkodott el Sue. Kérdőn néztem rá. – Minden egyes szót hallottak. – hajtotta le a fejét.

-          Csodás. – fintorogtam, majd lassan visszatértünk a munkánkhoz.

Kint tényleg elég csendes volt a hangulat, mintha egy kriptába érkeztem volna ki. A szemem sarkából láttam, hogy lassan mindenki vet rám egy lapos oldalpillantást, mintha nem tudják, hogyan kezeljenek engem. Vagy mintha egy újabb hiszti-rohamra számítanának. Na, ezt nem fogják megkapni.

Sueval cseréltünk: én álltam be a pult mögé, a másik három lány meg felszolgált. Elég uncsi volt, de lehet, azért jót is tett. A nap vége felé Fisico és Rob jöttek oda hozzám, 1-2 szóra.

-          Kislány, hallottuk mi volt itt délelőtt. – kezdte köntörfalazás nélkül a lengyel. – Hogy neked nincsen egy unalmas napod sem?! – vigyorgott, amivel engem is jókedvre derített, de az olasz pilóta azért hátba vágta.

-          Minden rendben? – kérdezte Fisi. – Azok a spanyol barmok nem szemétkedtek újra?

-          Nem. Tökéletesen megfeledkeztünk Hannáról. – mondta az olasz háta mögött Rafa. – Hanna! – fordult felém. – Szeretnék bocsánatot kérni. Illetve mindannyian. – mutatott Torresre, Villara és Casillasra. – Iszonyatos bunkók voltunk. – folytatta, mire a többiek bólogattak.

-          Nem szeretnénk, ha emiatt szétmennétek Ferrel. – jegyezte meg Iker.

-          Ezen most már késő bánkódnotok. – feleltem halkan. – Ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

-          MICSODA? – kiáltott Fernando odalépve hozzánk, épp elkapva az utolsó pár mondatot. – Hanna, ne tedd ezt velem!

-          Nem teszek veled semmit. Soha többé. – suttogtam, majd a kötényemet levágva elindultam kifelé.

-          Most hová mész? – jött utánam és emelte a karját, hogy megfogjon.

-          Kimihez. – köptem oda a választ, mire a karja lehanyatlott és szó nélkül engedett elmenni.