„Lábujjhegyre állva közeledtem az arcához, de mielőtt az ajkaink egymáshoz érhettek volna…”

… kifordultam az ölelésből.

— De nem eléggé – sóhajtotta közben, majd a part felé indultam, széttárt karokkal, mintha kötélen lépkednék.

— Látod, még egyenesen is tudok járni! – fordultam vissza pár méter után. Még mindig ugyanott állt.

— De elfutni előlem már nem tudsz! – kiabált vissza, aztán rohanni kezdett felém. Megfordulva menekültem előle, azonban néhány méter után a derekamnál fogva kapott el, és a levegőbe emelve forogni kezdett. Sikítva, nevetve kapálóztam a lábaimmal, ujjaimmal a karjába kapaszkodva.

Talajt – pontosabban homokot – fogva először letérdeltem, majd átfordulva ültem le, felnézve a kék szemekbe.

— Oké, elismerem, te vagy a legjobb körhinta!

— Szereted a körhintákat, nem? – ült le mellém.

— Jobban, mint a hullámvasutat – dőltem hanyatt a fövenyen, mélyet lélegezve a hűs levegőből. – Tengerpart vagy hegye? – néztem fel az engem bámuló Katalánra.

— Hegy – vágta rá szinte gondolkodás nélkül.

— Papagáj vagy macska? – vigyorodtam el.

— Kutya. De most én kérdezek.

— Csak tessék.

— Kék vagy rózsaszín?

— Kék… - suttogtam, elveszve az örvénylő íriszekben. – Mókus vagy hal?

— Ennek meg mi értelme? – kérdezett vissza megütődve.

— Semmi. De válaszolj!

— Mókus. Az aranyosabb. Család vagy karrier?

— Család. Száraz vagy esős futam?

— Száraz. Puccos étterem vagy meghitt kávézó?

— Kávézó. Beatles vagy David Guetta?

— Guetta. Musical vagy opera?

— Musical. Kék vagy fekete?

— Fekete. Divat vagy kényelem?

— Jaime! Hazamennék! – hallottuk Marta hangját. Félúton állt a buli és köztünk.

— Gyere! – állt fel Jaime. – Menjünk! – nyújtotta a kezét, ami elfogadtam.

— Kényelem – adtam még meg a választ, mielőtt visszaindultunk volna. Boldog voltam. Iszonyú boldog, és nem az elfogyasztott alkohol hatására. Levakarhatatlan mosollyal az arcomon aludtam el.

Reggel ásítozva mentem le az étkezőbe. Egy farmer sort és egy rövid ujjú volt rajtam, a hajam felkötve.

— Jó reggelt! Kérhetnék egy kávét? – huppantam le egy üres székre ásítva.

— Máris hozok, Kedvesem! – állt fel mosolyogva Carmen. – Mit terveztek mára?

— Ha minden igaz, lemegyünk a partra.

— Naná, hogy megyünk! Egész nap ott fogunk lebzselni! – jött le a lépcsőn az Ifjú Spanyol. Egy fehér, DJ feliratú póló volt rajta, terepszínű rövidnadrággal. Ha akartam sem tudtam volna levenni róla a tekintetem.

— Tehát ne várjalak titeket haza ebédre? – érkezett meg Carmen, elém rakva egy csésze kávét. – Tessék. Csak tejpor van benne.

— Köszönöm! – hálálkodtam, és a cukor után nyúltam.

— Ne ám! De egy-két szendvicset csinálhatnánk! Mit szólsz? – nézett rám, ami igen könnyű volt, hisz velem szemben ült le.

— Jól hangzik.

— Készülődjetek, én hozzá látok a csomagoláshoz.

— Segítek! – ajánlkoztam egyből.

— Ugyan, Kedvesem, hagyd csak!

Reggeli után a bőröndben turkálva kerestem megfelelő ruhát, végül egy áfonyaszínű, hosszú ruhára esett a választásom. Felkaptam a bikinit, rá a ruhát, meg egy papucsot. Egy táskába raktam fehérneműt, törölközőt, illetve minden más szükséges dolgot. Kilenckor már a kocsiban ültünk.

— Édesanyád rengeteg mindet pakolt – jegyeztem meg a mögöttem pihenő, teletömött kosárra pillantva.

— Nem bírná ki, ha nem gondoskodhatna rólunk. Igazi háziasszony – vigyorgott.

— Kedvenc sportod az F1-en kívül?

— Foci, tenisz, póker. Kedvenc virág?

— Rózsa, orchidea. Nyár vagy tél?

— Nyár. Mikor sírtál utoljára?

— Ezt tudod.

— Csütörtök – komorult el.

— Energiaital vagy kávé? – lendítettem tovább a beszélgetést.

— Energiaital. Szemüveg vagy kontaklencse?

— Szemüveg. Kedven ünnep?

— Karácsony. Sport, ami űzöl, űztél?

— Jégkori, amatőr szinten, még most is. Futás vagy biciklizés?

— Futás.

Közben megérkezetünk a partra, és lepakolás után egyből a vízbe vetettük magunkat, kis időre felhagyva a kérdezz-felelekkel. Az egész délelőttöt a vízben töltöttük, hol úszkálva, hol bolondozva. Sikerült teljesen megfeledkeznem a külvilágról, csak Jaime és én léteztünk.

— Állj, éhes vagyok! – mondtam, miután egy úszóversenyből fél méter híján Jaime győzött.

— Csak nem elfáradtál? – villantott rám egy győztes mosolyt.

— Éhes vagyok! És csak, hogy tudd: hagytalak nyerni!

— Persze! Én pedig az angol királynő vagyok! – cukkolt, lerogyva a kiterített pokrócra.

— Nahát, Felség, igazán jól rejtegeti valódi énjét!

— Város, ahová szeretnél eljutni?

— Párizs. Szoknya, vagy nadrág?

— Lányokon szoknya, rajtam nadrág. Utolsó könyv, amit olvastál?

— Töri tankönyv – nevettem. – Egyébként True Blood sorozat. Utolsó horror film, amit néztél?

— Twilight.

— Az mióta horror? – kérdeztem vissza.

— Nekem az volt – vonta meg a vállát. –  Kedvenc zenei stílus?

— Rock, rock’n’roll. Tom vagy Jerry?

— Jerry. Nyaklánc, karkötő, gyűrű. Állítsd sorrendbe!

— Nyaklánc, gyűrű, karkötő. Vígjáték vagy horror?

— Horror. Kedvenc hónap?

— Május. Tesztek vagy futamok?

— Döntetlen. Talán inkább futam, az adrenalin miatt – gondolkozott el. – Kedvenc állat?

— Macska. Alvás vagy buli?

— Alvás – húzta el a száját. – Újabban nem sok időm van bulizni. Magyarország vagy Anglia?

— Magyar. Fagyi vagy csoki?

— Fagyi. Próbáltál már drogot?

— Csak egyszer. Két éve. Kemény egy hétig cigiztem egy baráti társaság miatt, akkor próbáltam a füveset is. Szerencsére véget ért az osztálykirándulás. Na, és Te?

— Azt hittem, nem ér visszakérdezni!

— Nem is – vontam vállat. – De úgy is megkérdezném.

— Tizenöt évesen, partidrogot. Pezsgő vagy bor?

— Bor. Meggy. Család vagy karrier? – tettem fel a tegnapi kérdését.

— Család, ha van biztos háttér. Kedvenc gyümölcs?

— Banán, eper. Sétálunk? – kérdeztem, mivel már nem ettünk.

— Persze – állt fel, majd nyújtotta a kezét. – Nagy felhajtás volt a Jensonnel való rokonságod miatt?

— Nem igazán. Féltünk, hogy nagyobb lesz. Hóemberépítés vagy hógolyózás?

— Hógolyó. Kedvenc napod?

— Szombat. Könyv vagy film?

— Film. Sapka: igen vagy nem?

— Igen. Hotdog vagy hamburger?

— Hambi. Legemlékezetesebb szülinap?

— Tizennyolcadik. Megkaptam az első VIP belépőt. Illetve tizenharmadik. Eltörtem a lábam. Hány gyereket szeretnél?

— Kettőt legalább. Példakép?

— Régebben Sisi. Most már inkább a szüleim. Zöldség vagy gyümölcs?

— Gyümölcs. Mi a baj? – kérdezte, mikor feljajdultam, és egyből átölelte a derekam, hogy támogasson. A sekély vízben gázoltunk, és már csak azt éreztem, hogy valami beleszúródik a lábamba. Bal lábon ugráltam ki, Jaiméba kapaszkodva.

— Van itt tengerisün? Szerintem abba léptem – mondtam, miközben lehuppantam a homokba.

— Túl sekély volt hozzá a víz – vizsgálta a srác a sebet. – Inkább csigaházba léphettél. Vékony vágás, szorítsd össze, hadd vérezzen, addig hozok ásványvizet – tette a kezem a sebhez, és visszarohant a cuccokhoz. Behajlított térddel néztem meg én is, valóban egész kicsi heg volt.

— Víz és papucs – huppant le mellém, és öntötte rá az üveg majd’ felé a vágásra.

— Ez is csak én lehetek! – dőltem hanyatt, felnézve a kék égre.

— Balesetek előfordulnak – könyökölt mellém.

— Főleg velem. A csontjaim töröm, zúzom; elesek, megvágom magam – soroltam vigyorogva. – Pedig nem vagyok ügyetlen, csak szerencsétlen.

— Ilyet nem is feltételeztem rólad – támaszkodott a kezére, és gördült fölém. A szó a torkomra forrt, ahogy belevesztem a végtelen íriszekbe. Napok óta gondolkodtam, miért tud annyira elvarázsolni ez a tekintet, s most végre egy pillanat alatt rájöttem a megoldásra: végtelenség. Jaime szemei tekintete ugyanolyan végtelen, mint a fölénk boruló égbolt, vagy a tőlünk nem messzire morajló tenger.

Ebbe a tekintetbe olvadva feküdtem, elakadó lélegzettel és kiugrani készülő szívvel. Ha tudtam volna gondolkodni, komolyan eltöprengtem volna azon, hogy képes ilyen eszeveszett tempót diktálni a szívem.

De nem gondolkodtam. A világ teljesen megszűnt, csak mi ketten voltunk, és a morajló tenger, mely egészen különleges lágysággal dorombolt nekünk. A tüdőm megtelt Jaime bódító illatával.

A tekintetem a srác ajkaira rebbent, majd vissza. Milyen puhák azok az ajkak! Óráknak tűnő pillanatok teltek el, s a következőben Jaime közelebb és közelebb hajolt, aztán ajkaink összeértek, s már szét is váltak, hogy ismét találkozhassanak. Karjaimmal átfontam Jaime nyakát, ahogy nyelvink édes keringőbe kezdtek, s az előző pillanatban még gyomromban repkedő pillangók most ezerfelé szálltak, magukkal víve kitörő boldogságom apró szilánkjait.

Végtelennek, egyszersmind ezredmásodpercnek tetsző idő múltán váltunk el. Ismét a gyönyörű kék íriszekbe bámultam, s nem engedtem Jaimét túl messzire, még mindig a nyakát öleltem.

— Szeretlek, Annie! – suttogta, tekintetét az enyémbe fúrva. Válasz helyett megemelkedtem, és megcsókoltam, ezúttal az előbbi bizonytalan, tapogatózó tánc helyett egy sokkal érzelmesebbre hívva ajkait és nyelvét. Az örökkévalóság is kevés lett volna, hogy beteljek vele.