(Kimi)

Láttam, hogy nagyon meglepődött, amikor meglátott. Úgy nézett végig rajtam, mint aki nem hisz a szemének.

- Hé, valós vagyok!- nevettem.

Felnézett rám. Az arca könnyáztatta volt.

- Mi a baj?

- Nem ezt mondtad, hogy találkozol egy szép nővel?- kérdezte.

- De találkozom is- mosolyogtam. Hihetetlen, hogy nem esik le neki!

- Akkor meg mindek jöttél ide?

Ez jó kérdés és nem pontosan az lenne a válasz, ami neki tetszene.

Igazából miután elment és megegyeztünk, hogy úgy teszünk, mintha járnánk én elhatároztam, hogy nem csak úgy akarom tenni, hogy járunk. Én járni akarok vele. Miután elment végre végérvényesen beismertem magamnak, hogy szeretem ezt a lányt! Szeretem Zsófit! És szinte biztos vagyok benne, hogy ő is szeret, engem csak még tolni kell egy kicsit a helyes irányba.

- Mert itt van az a nő- mosolyogtam még mindig a virágcsokorral a kezemben.

- Volt képed idehívni?- szűrte a fogai közül.

- Nem kellett hívni, jött ő magától is.

- Volt képed idehívni az én házamba?- kezdett fel menni benne a pumpa. Jobb, ha nem játszom tovább vele.

- Nem hívtam- nyújtottam át neki a csokrot- Itt áll velem szembe.

Nem bírt megszólalni. Csak átvette a csokrot és félkómásan elment. Gondolom vázát keresni. Én csak megmosolyogtam ezt a jelenetet. Hamarosan visszajött. Na, akkor kezdjük el.

- Miért sírtál?- kérdeztem rá.

- Belement valami a szemem- rossz hazugság.

- Ezt mondod?

- Aha- többre nem telik?

Fogtam magam és megcsókoltam. Erre csak egy pofon volt a válasz.

- Hé, ezt miért kaptam- dörzsölgettem az arcom.

- Megcsókoltál!- még jó, hogy nem hisztis típus így csak még egy pofont kaptam.

- Mert hazudtál!- vágtam rá.

- Tessék?

- Ezen túl, ha úgy gondolom, hogy hazudsz, megcsókollak.

- Mi van?

- Oké, ha hazudsz, nekem megcsókollak! Érted?

- Ezt nem teheted!- kezdett el velem vitatkozni.

- Késő- ingattam a fejem- már döntöttem.

- Te nem vagy normális- nevette el magát. De jó, volt hallani ezt a nevetést.

- Legalább meggondolod, hogy mikor hazudsz.

- Hülye- vágta rá- nem jössz be a nappaliba?

- De! Köszi, az invitálást- erre csak a szemét forgatta.

Leültünk és átállította a film nyelvét angolra. Nekem nem annyira jött be ez a film. Jobban örültem volna egy horror filmnek. Akkor hozzám tudott volna bújni ha fél. Mondjuk ha két órával előbb érkezem…

Hirtelen elkezdett csörögni a telefonja. Megnézte a kijelzőt és felhúzta a gyönyörű szemöldökét.

- Igen Fernando?- vette fel a telefont. Fernando? A féltékenység kerítette hatalmába-, tessék?- szünetet tartott. Gondolom, az a pojáca pofázik, most- Rendben azonnal megyek- tette le a telefont.

- Fer balesetet szenvedett- hadarta.

- Mi?- lettem sápadt hirtelen. Én, azt az apróságot leszámítva, hogy a szerelmemre pályázik, még minid a barátomnak tartom.

- Annyira volt eszméleténél, hogy elmondja, engem hívjanak, mert én vagyok a legközelebb. Vagy valami ilyesmit mondott az, az ember, aki felhívott.

- Értem, akkor induljunk is.

Gyorsan összekészültünk és már benn is voltunk az autóban.

- Hova szállították?

- A délpestibe, mondom az utat.

Viszonylag hamar odaértünk. Össze visszakerestük Fer orvosát, mire kiderült, hogy épp műt. Méghozzá Fert. Fel alá járkáltunk a folyosón.

Már a sokadig kávénál tartottunk, amikor jött felénk egy orvos.

- Jó napot! Önök tartoznak Fernando Alonsohoz?

- Igen- mondtuk egyszerre.

- Rokonok?

- Nem- mondtam-, de én egy nagyon jó barátja vagyok és a családja nem tud idejönni. Gondolom már értesítették őket.

- Igen, már értesítettük őket.

- Hogy van?- kérdezte Zsófi az orvost.

- Már jobban. Még benn tartjuk egy pár napig az intenzíven.

- Meg fog gyógyulni?- kérdeztem. Végül is az egyik legjobb barátom.

- Nagy valószínűséggel igen- mosolygott ránk az orvos, majd elment.

Zsófi kifújta a benn tartott levegőt, majd hozzám bújt. Gondolom észre sem vette ezt a spontán mozdulatot. De attól még én élveztem.

- Fel fog épülni- mondta Zsó a mellkasomba. Én meg szorosan átöleltem!