Este Susieval és a lányokkal elmentünk kipróbálni a kocsit. Lent a parton egy parkolóban álltunk le és csomón odajöttek megnézni minket. Persze a Jackhammer üvöltött, de azért nem annyival, hogy a zsarukat kihívják. Szépen be is karmoltunk, így a reggeli ébredésem katasztrófa volt, de legalább sok minden eszembe jutott. Basszus, még LA-be is kell mennem, akkor ott van Helsinki is. Anyám, én ezt nem bírom. Rohangálásból állok ki hetek óta, meg sem állok, max 3-4 órányi alvásra.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, és kihúztam az éjjeliszekrényem fiókját a naptárért. Asszondja, hogy… fél 12-kor jön David, 6-ra pedig Shanti, és mindketten elég nagyszabású tetkót akarnak. Lesz dolgom, az tuti. Gyorsan felkaptam magamra egy fekete kivágott pólót, amit múltkor csináltunk Karoline-nal.

David terve nagyon tetszetős. A háta közepére szeretne egy nagy keresztet, és azért lesz nagyszabású egy „átlagos” kis kereszt, mert maga a pasi 2 méter 15 és háta… komolyan, a reptér leszálló pályája vetekszik vele. Nem hogy a tetoválása, de még a felrajzolása is okozott egy kis fejtörést (kis székkel meg lehetett volna oldani, de az túl égő lett volna.)

-        Sziasztok, skacok! – Köszöntem be a szalonba, miután végigcsörtettem a városon – persze az utat félálomban vezettem végig, de az én kis tigrisem motorhangja felrázott.

A hawaii események még mindig élénken éltek bennem, nem tudtam úgy elaludni, hogy nem gondolnék Kimire. És minden nap olyan hülye érzés fogott el. Az eszem azt súgta, hogy nem jó ez így, távolodjak el tőle minél hamarabb, a szívem pedig folyton a tudtomra adta, hogy nélküle csak egy marék szar lenne az életem, ő kell nekem, úgy, ahogy van. Mindig is utáltam, mikor két félről cibáltak, most mégis evvel a két hülye érzéssel küzdök napok óta: egyszer boldog vagyok, hogy ő (részben) az enyém, szeret, meg minden, máskor meg bőghetnékem van, hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen…

-        Csáá, Katy-bébi! – Nyomott egy puszit az arcomra Garvy.

-        Hé, hogyhogy ilyen nagy vigyor tátong a képeden? Becsajoztál? Szegény Stacy…

-        Fiam lesz!

-        Mi? Ez most komoly? Te jó isten, Chris! Gratulálok!

Megöleltem és újra elöntött az a hülye érzés. Nem tudom, minek parázok, de hirtelen úgy éreztem, hogy kapásból tele bírnám sírni a fél szalon. Ez már nagy szó. Lassan az összes haveromnak gyereke lesz (ráadásul a többsége fiatalabb nálam), mindenki tök happy, és még szabadidejük is van. Én meg, pfff! Hetek óta alig alszok, mindig elöntenek a régi, fájdalmas emlékek, mikor elmegyek a Vans boltja előtt, és Kimi is úgy hiányzik néha (néha? MINDIG!), mintha a fél szívemet kitépte volna, és magával vitte… a franc tudja, hova! Szar érzés.

Mosolyt erőltettem az arcomra, és elslattyogtam az „irodámba” (ami amúgy kicsit se volt iroda, csak itt voltak a tetkós cuccaim, meg a ruháim). Szóval elég gáz helyzetben vagyok. A „pasim” hétről-hétre az isten tudja, hova utazik, és egy helyre egy évben max két-háromszor téved. Király. Ezek szerint örülhetek, ha legközelebb a nyári szünetben láthatom. Nem tudom, ki találta ki ezt a szoros naptárat, de komolyan agyon kellett volna ütni! Amúgy meg sose vettem ilyen komolyan a pasikat. De Kimi… ő más. Semmiben sem hasonlít azokra az „alkalmi” srácokra, akikkel egy-egy parti során találkoztam (és akiknek még a nevét sem tudom). Kimi viszont értelmes, kedves, figyelmes… na meg nem utolsó sorban őrülten szexi. (Legszívesebben az összes gridgirlnek, vagy kiknek, kitekerném a nyakát, mikor olyan kis csábosan illegetik magukat a rajtrácson, meg integetnek, meg vigyorognak… Brr.)

Kopogtak. – Bejöhetek?

-        Persze. – Letöröltem a könnyeimet és a szokásos stílusomban, vigyorogva odafordultam Darrenhez. – Mi a pálya?

-        Sarah, Sorah, vagy kicsoda hívott téged. Azt mondta, hogy amint tudod, hívd vissza, sűrg…

-        Sorah? Sorah Keichi?

-        Mittudomén…

-        Basszus! – Kirohantam a szalon hátsórészébe (előtte persze visszaszóltam Darrennek, hogy két perc és munkába állok), és imádkozni kezdtem, hogy még mindig ez legyen a száma. Tárcsáztam. Vártam. Kicsöng. Megint. Megint. (El fog vinni a mentő!) Megint kicsöng. (Most már tényleg szétverem a telefont!) Felveszi!!

-        Halló! Sukim, te vagy az?

-        Miva’? – Hát ez meg ki a frász?

-        Su… Sorah ott van? – Feltételeztem, hogy egy buliban van, mert hangos zene szólt, és valószínűleg egy síkrészeg pasi felvette a pulton hagyott telóját. Vagy csak szimplán elbasztam a tárcsázást. Az meg még valószínűbb.

-        Menj már innen! Hallod, add ide! – Éles recsegés, dübögés, és végre Sorah hangja felcsendült. – Helló, ki az?

-        Szia, bébi, megismersz még? – Kérdeztem mosolyogva, és egy jó nagyot szívtam a Goldenből.

-        Kat? Te vagy az? Baszki, oltári nagy szarban vagyok. -  A hangzavar halkulni kezdett, feltételezem, kiment a friss levegőre. – Segítened kell.

-        Mi a helyzet? Mit csináltál már megint?

Régen is mindig belekeveredtünk valami balhéba, nem csodálnám, ha most is kikezdett volna valami faszkalappal. De most tényleg bajban lehet, elég ijedt a hangja.

-        Köröznek egész DC-ben.

-        Miva’? – Ismételtem a részeg tagot.

-        Rám állították a rendőrséget, az FBI-t, utánam lohol az NCIS… Istenem Kat! – Zokogott. – El sem tudod képzelni, mibe keveredtem.

-        De az isten áldjon meg, ha nem mondod el, tényleg nem fogom kitalálni, mit csináltál! – Szinte már ordibáltam.

-        Kat… én megöltem egy tengerészgyalogost.

A telefon nagyot koppanva hullott darabokra a mocskos betonon.