Fer apujával megterítettünk. Rengeteget viccelődött és nagyon aranyos. Ezt a lehengerlő sílust biztos tőle örökölte Nando. A makacsságot pedig Ana-tól. Lorenáék is megjöttek és a gyerkőcök azonnal elkezdtek engem lefoglalni. Mindegyikük kérdezgetett a mesékről és egyéb érdekes gyermeki témákról. Nagyon aranyosak voltak. A nappaliban ültünk még a kanapén. Csak mi hárman.

- És a Hupikék törpikéket is szereted?

- Igen. Azt is. – nevettem.

- Hahó. – szólalt meg Nando ellágyulva az ajtóból. – Gyertek ebédelni.

- Verseny az asztalig? – kérdezte Jaime Sofiat.

- Rajt! – indult el a kislány. Nevetve lépkedtem oda Nando-hoz. Magához húzott és megcsókolt.

- Csodás anyuka leszel.

- Te pedig csodás apuka.

- Úgy várom már, hogy a kezeim közt tarthassam. – kézen fogva mentünk be az ebédlőbe. Ana pillantása kissé megfagyasztotta bennem a vért. Békésen telt az ebéd, egész addig, míg valami étel illata fel nem fordította a gyomrom. Hányingerem lett. Bokán rúgtam Fert és közel hajoltam hozzá.

- Fer… Hányingerem van. Ki kéne mennem a mosdóba.

- Laura. Nem illik az asztalnál sugdolózni.

- Elnézést.

Nem bírtam tovább. Kisiettem az ebédlőből, és sikeresen megtaláltam a mosdót. Megmostam párszor az arcom és kapaszkodtam a mosdókagylóba. Szörnyen szédültem. Az előző terhességnél ez nem volt ilyen erős. Most miért? Vagy az előző tényleg nem lett volna… Fer lépett be és becsukta maga mögött az ajtót.

- Hogy vagy? – kérdezte aggódva.

- Rosszul. Nem múlik.

- Nem akarsz elfeküdni a szobámban? Hátha jobb lenne.

- Egyelőre nagyon émelygek. Maradnék. De te menj csak.

- Nem hagylak itt. Melletted a helyem. – ölelt magához. Jól esett ez az ölelés. A fürdőkád mellett leültünk, én az ölébe és a buksim a mellkasára hajtottam. Próbáltam jobban lenni. Nagyon sokára enyhült a szédülés és csak kicsit volt hányingerem.

- Már jobban vagyok. Kimehetünk.

- Biztos?

- Biztos. Menjünk.

Kiléptünk. Fer átkarolta egyik kezével a derekam. A kis család, Ana és Lorena kivételével a nappaliban volt.

- Anya és Loren?

- Kint a kertben. Anyád bevágta a durcást.

- De hát miért?

- Mert azt hiszi, hogy Laura azért rohant el az asztaltól, mert nem ízlett neki az ebéd. Már megint kombinál.

- De hisz én… - kezdtem volna el magyarázkodni.

- Laura. Nem kell magyarázkodni. Gyerekek, remélem, hamarosan megtudhatjuk tőletek, az okot. – kacsintott José. – Örülök neki. – tette hozzá. Fer és én összemosolyogtunk.