Amint lefoglaltuk a szobámat a hotelben, mentem és bedőltem az ágyba. Két másodperc alatt elaludtam volna, de halk kopogtatást hallottam az ajtón. Majd Fernandot.

-          Han… Nálam maradt a bőröndöd. – motyogta a túloldalról.

-          Asszem nyitva hagytam az ajtót, úgyhogy gyere be. – válaszoltam félig kábultan.

-          Hova tegyem? – lépett be a szobámba és kicsit megütődött a kiütött látványomtól. – Jól vagy?

-          Persze. Tedd csak le valahova, tök mindegy hova. – ásítottam.

-          Dobjak rád egy takarót?

-          Inkább egy paplant… - pillogtam fel rá.

-          De hát nyár van! – döbbent le.

-          Tudom, de én még nyáron is paplannal takarózom. Iszonyat fázós tudok lenni. – mosolyogtam rá. Erre ő is elvigyorodott és a művelethez látott.

Szépen elrendezgette rajtam a paplant és végigsimított az arcomon. Hirtelen, magam sem értem miért, de elkaptam a kezét. Kérdőn nézett rám.

-          Alszol velem? – motyogtam félálomban az ágy másik oldalára fészkelődve. Nem tudom mi késztetett erre, de megbíztam benne. Megismerkedésünk óta először.

-          Á, nem. – szabadkozott zavartan. – Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.

-          Nyugi, holnap nem fogom érte leszedni a fejedet. Valamiért most bízom benned. – azt hiszem elpirultam a vallomásom után. Fer hosszan nézett rám, majd így szólt.

-          Oké. – hát ezen még jobban elmosolyodtam. Oldalra fordultam, majd azt figyeltem, ahogy Fernando az ajtóhoz sétál, és bezárja azt.

Majd visszaslattyogott az ágyhoz és kibújt a pulcsijából. Egy, a szemét igazán kiemelő póló volt még rajta, így feküdt volna le mellém, de tanácstalanul nézett körbe.

-          Mi a baj? – érdeklődtem egy újabb ásítás után.

-          Csak az az egy paplan van és takaró meg egyáltalán nincsen. – állt egyik lábáról a másikra.

Nem láttam még ilyen zavarban soha. Eddig csak a pökhendi, egoista, öntelt énjét ismertem, bár már abban is felfedezhetőek voltak ezek a gyengédebb, védelmezőbb vonások, amit ma produkált. És hát azt se felejtsük el, hogy Azon az éjszakán mégiscsak ő mentett meg….

-          Beférsz az enyém alá is. Nem kell tovább keresned, inkább feküdj le.

-          Már nagyon az ágyadban akarsz tudni, mi? – nevetett fel a régi énjét idézve egy pillanatra.

-          Inkább csak alukálni szeretnék végre. – nyújtottam rá a nyelvem mosolyogva.

-          Vigyázz, mert leharapom. – vigyorgott. Én csak a szemeimet forgattam, mire még mindig egy 1000 wattos mosoly kíséretében végre bebújt az ágyba, a paplan alá.

Egymással szemben kuporogtunk az ágy két oldalán, és csak néztük egymást. A szemem csak úgy itta be a látványát, az illata pedig teljesen elbódított. Minden egyes pórusommal éreztem, ahogy átjár engem egyfajta varázs, ami a lényéből árad…. Lehet, ezt mások tesztoszteronnak hívják, de… Nem hiszem, hogy csak az lenne. Határozottan úgy érzem, hogy kezd kialakulni valami kettőnk között. A kis szikrák közöttünk ide-oda pattogtak, érezni lehetett a feszültséget a levegőben.

Idegőrlő volt, hogy nem érintettük meg egymást és mégis felvillanyozódtunk a másiktól. Nando is ugyanolyan nehezen vette a levegőt már, mint én. Jobbnak láttam megfordulni, így pár másodperc múlva már a hátamat mutattam neki.

Halk sóhajjal vette ezt tudomásul, de nem tette szóvá. Ebben a pozícióban mind a ketten kissé nyugtalanul fészkelődtünk. Rájöttem a tökéletes megoldásra.

Odakúsztam hozzá és a fenekemet hozzányomva próbáltam elaludni. Közben a karját magam köré tettem és élveztem, ahogy átölel. Szegénynek viszont akadt egy „kis” problémája: mégpedig a merevedése. Próbálta az alfelét elhúzni tőlem, de hát az eléggé kifacsart testhelyzetet eredményezett.

Így a popsimat újra odatoltam hozzá, így adva a tudtára, hogy nem haragszom érte. Hogyan is haragudhatnék? Eddig úriemberként viselkedett.

Végül adott egy puszit a buksimra és lassan elaludtunk.