Kissé meglepődött a csóktól-vallomástól, így elég félénken viszonozta azt. Amikor már elhitte, hogy nem fogom leharapni a nyelvét, kissé szenvedélyesebb lett, de mégis gyengéd maradt… Imádtam.

-          Nos? Nem lesz több csikizés? – kérdeztem tőle mosolyogva, miután elváltunk egymástól.

-          Ezt nem ígérhetem. – felelte bazsalyogva. – Nem lesz több Nanditho?

-          Mi bajod van vele? – tértem ki a válasz elől egy újabb kérdéssel.

-          Igazából nem tudom. De feláll a szőr a hátamon tőle. – ingatta a fejét. – Egyszerűen allergiás vagyok rá.

-          Akkor nem lesz több Nanditho. – nyugtattam meg szegény lelkét.

-          Han… Most akkor mi van velünk? – érdeklődött a kapcsolatunkra vonatkozóan a spanyol fiatalember. – Járunk, nem járunk? Komolyan gondoltad, amit mondtál?

-          Igen. – feleltem egy pár perces töprengés után. – Úgy érzem, szeretlek. Hogy járunk-e, arról nem csak én döntök, hanem te is.

-          Én szeretném, ha hivatalosan is a barátnőm lennél. – mondta komoly tekintettel. Megsimogattam az arcát.

-          Akkor az leszek. – bújtam oda hozzá és a mellkasára hajtottam a buksim. Pár perc múlva újra megszólalt.

-          Kimivel mi lesz? – kérdezte meg.

-          Hogy-hogy mi lesz vele? Elmondom neki, hogy döntöttem. Az pedig már csak rajta múlik, hogy elfogadja-e a választásomat, vagy sem. – feleltem. Éreztem, ahogy Nando megkönnyebbül mellettem. – De ettől függetlenül, remélem, nem próbálod meg megakadályozni, hogy rendbe hozzam vele a barátságomat. Ha még lehet.

-          Nehéz lesz titeket együtt látnom, az biztos. – feszült meg mellettem újra. – De igyekszem majd erőt venni magamon.

-          Köszönöm. – súgtam a fülébe.

Pár óra múlva már a svájci határt léptük át, Spanyolországba tartottunk, Oviedoba. Nando elég tempósan vezetett, de abszolút biztonságosan. Egy élmény volt mellette az út és az a pár nap is, amit az Alonso szülőknél töltöttünk. Kicsit elbújtunk a világ elől: szinte ki sem mozdultunk a házból. Pihentünk, olvastunk, kártyáztunk, grilleztünk a kertben.

Ha mégis elhagytuk a házat, akkor azt este, sötétedés után tettük: rengeteget sétáltunk. Fernando megmutatta a szülővárosát, annak majd’ minden egyes szegletét. Érdekes volt látni azt a kötődést, amit a város iránt mutatott. Egy kisgyerek lelkesedésével mutatta meg a kedvenc helyeit: a gokart pályát – persze, mi mással is kezdhettük volna az ismerkedést, a Fernando által legjobbnak tartott cukrászdát. A város főterét, a parkokat, állatkertet… Lenyűgöző volt minden: az épületek gyönyörűek voltak, a levegő tiszta-fűszeres illatú, az utcák tiszták, az emberek pedig barátságosak és segítőkészek. No meg temperamentumosak. Iszonyú sokat és élénken gesztikulálnak. Hát igen… A mediterrán temperamentum.

Az alatt a három nap alatt, amit itt töltöttünk, nagyon megszerettem Oviedot és Nando szüleit is. Nagyon kedvesek voltak velem, és azt hiszem, igencsak meglepődtek rajta, hogy az előzmények ellenére immár a fiúk párjaként érkeztem meg hozzájuk.

Egy szó mint száz: nagyon nehéz volt itt hagyni őket, de várt minket a következő verseny. Indulnunk kellett.

Várt ránk az Olasz Nagydíj.

Irány Monza!