Kedd este érkeztünk meg Monzába. Ezelőtt én még nem jártam Olaszországban. Igaz, Ausztriát kivéve máshol sem. Így minden egyes verseny vagy más kitérő erre-arra, az újdonság erejével hatott rám.

Csak úgy szívtam magamba az élményeket, Nando pedig nevetett rajtam és próbált kalauzolni ebben az új világban. Megmutatta a számára is leginkább érdekes és szórakoztató dolgokat, legyen az egy vendéglő, egy táncos hely, vagy egy egyszerű park, híres épület, múzeum vagy bármi más.

Néha olyan ételekkel találtam szembe magam, amiről azt sem tudom-tudtam, hogy eszik-e, vagy isszák. Szóval érdekes kísérleteket folytattam minden szempontból, de nagyon élveztem az egészet. Azt hiszem mindig is ilyen pörgősebb életre vágytam és most megkaptam.

Szerdán Fernandonak nem volt semmi dolga és nekem sem hál’ Istennek, így elvitt a helyi állatkertbe. Persze én nem tudtam, hogy hova indulunk.

-          Naaa, áruld el légyszi! – néztem rá boci szemekkel.

-          Nem-nem! Meglepetés! – nevetett rám. – Olyan vagy, mint egy türelmetlen kisgyerek.

-          ÁÁÁ, Nandithooooo!!! – nyújtottam rá a nevem, mire ő félrekapta a kormányt és az út szélére kormányozta a kocsit. Hoppá!

-          Hányszor kértem már, hogy ne hívj így?! – nézett rám roppant mérgesen. – Mi lenne, ha én téged Hannácskának hívnálak?

-          Belehalnék! – feleltem, majd eljátszottam a hattyú halálát és az ölébe „ájultam”.

-          Pocsék színésznő vagy. – kuncogott felettem, majd adott egy „életmentő” csókot.

-          Jujj! Ez nagyon Csipkerózsikás volt! – nevettem a helyzeten.

-          A lányok általában szeretik a Csipkerózsikát! – osztotta meg velem az információt. Mintha én nem tudnám.

-          Nahát, tényleg? – nyitottam tágra a szemem a mímelt csodálkozástól.

-          Megint szemtelenedsz? – vigyorgott rám.

-          Megint? Dehogy.. Csak folytatom.

Ilyen és ehhez hasonló közjátékokkal tarkítva érkeztünk meg a monzai állatkertbe.

-          Jujj! Már megint rokonokat látogatunk? – kérdeztem vigyorogva, amikor leesett, hogy hova hozott.

-          De hülye vagy! – nevetett ő is. Majd kissé elkomorult. – Persze mehetünk máshova is, ha a sok állatkertbe járást unalmasnak találod! – hozzábújtam.

-          Ugyan már! – öleltem át, miután bejutottunk az Állatkertbe. – Imádom az állatokat! És imádok állatkertbe járni, mert itt mindig jó tippeket kapok ahhoz, hogy hogyan is kell veled bánni! – gonoszkodtam vele ily módon, majd elfutottam kitörni készülő haragja elől. Fer pedig utánam futott.

Út közben felkapott egy árus standról egy palack ásványvizet, jól felrázta és felém irányította. Mit ne mondjak, telibe talált. És kiröhögött. Lekonyuló szájjal néztem végig a szétázott ruhámon, miközben ő még mindig nevetve közeledett felém.

-          Csak nem pórul jártál egyetlenem? – kuncogott.

-          De igen. Kellett nekem egy őrült hispánnal kezdenem! – fújtattam, majd ekkor jött az igazi jeges zuhany. Az üveg maradék tartalmát is a nyakamba borította. Fanyalogva néztem fel rá. – Van még vized vagy már kilocsolkodtad magad mára?

-          Hát a palackból elfogyott, de abba a kis tóba még beledobhatlak…. – kapott fel nevetve és egy tó fölött átívelő fahídra sietett velem.

-          Ugye nem akarsz ide bedobni? – néztem rá kicsit félve.

-          Az attól függ! – emelt át a korláton. Lenéztem és egyből elkapott a rosszullét. Remegni kezdtem és a vállába fúrtam a fejemet. Szerencsére észrevette, hogy valami gond van, így behúzott és letett a szilárd talajra. Menten összecsuklottam. – Han, mi rosszat csináltam már megint? Mi a baj?

-          Tériszonyom van. – suttogtam, mire a fejére csapott. – Hoznál egy kis vizet?

-          Persze. Ne mozdulj innen, máris jövök! – elsietett az előbbi standhoz üdítőért, majd indult vissza hozzám. Már majdnem ideért, amikor egy pár megállította. A srác ismerős volt valahonnan. Kis gondolkodás után beugrott a neve: Nelson Piquet Jr.