Amikor beléptünk a homeba, eléggé csodálkozva néztek ránk a többiek. Főleg Marion és a két elmaradhatatlan haverja: Tony és Mick. De Christian is csak lesett, hogy mi ütött a finnbe. Vagy inkább belém?

Mosolyogva intettem feléjük és a térdemre mutattam magyarázatképpen. Szenteskedőn biccentettek felénk, majd vigyorogva tértek vissza a dolgukhoz.

Kimi a kuckómba kísért, majd miután meggyőződött róla, hogy mindenem megvan, csendesen magamra hagyott.

A gondolataimba mélyedtem.

Ebből a roppant nagy mélyedésből a belépő Sebi riasztott fel. És az oldalán megjelenő Christian illetve Kimi.

-          Hogy vagy Lau? – kérdezte a nagyfőnök. – Biztos tudsz ma dolgozni?

-          Persze. – mosolyogtam rá. – Ma már nincs sok dolgom. Semmi bajom nem lesz, ha kaphatok egy mankót.

-          Ennyire fáj a lábikód? – huppant le az asztalom előtt levő székre Sebi.

-          Aha. Nem kellemes, de nem is halok bele. – mosolyogtam rá.

-          Akkor rendben. Megyek is. Vigyázz magadra, ha valami kell, akkor sikíts. – szólott a vörös bikák ura, majd mosolyogva távozott.

-          Basika, letudtad az interjút? – érdeklődtem tőle roppant szigorúan.

-          Minek hívtál te engem? – csak úgy dúlt-fúlt a drága.

-          Basikának!

-          Ez nem tetszik! Kimi szólj rá! – fordult a finn felé egy kis támogatást remélve.

-          Basikának nem tetszik az új beceneve. – mondta nekem Kimi faarccal.

-          Hát veled is sokra megyek! – horkant a kicsi német.

-          Csitulj Kisfőnök! – röhögtem ki szegénykét. – Szóval?

-          Voltam az interjún, Anyuci! Jó kisfiú voltam! – mosolygott most már Basika is. – Kijössz egy kicsit a büfébe? Nem is jöttél végül reggelizni! Biztos éhes vagy!

-          Mindjárt megyek! Csak van még egy kis dolgom. – néztem a két széllelbélelt egyénre, akik örömmel nyugtázták a válaszom.

-          Akkor addig kimegyünk asztalt foglalni. – ismertette Kimi a tervet, majd távoztak.

Gyorsan beiktattam Sebi hétvégi interjúit egy központi rendszerbe, kivonatokat csináltam róla, és power pointos formát is adtam nekik.

Ezzel úgy elment az idő, hogy végül már csak ebédre értem ki. Már korgott a pocim. A fiúk az egyik eldugott asztalnál ültek egy sarokban, épp Christian állt ott előttük és osztotta az észt.

Óvatosan, lassan sántikálva lopakodtam oda, és jeleztem a két pilótának, hogy ne szóljanak neki egy szót sem.

Mikor már teljesen Mr. Horner mögött voltam, belesikítottam a fülébe. Ijedten nézett hátra. Szerencsére a home-ban a kiszolgáló személyzeten és rajtunk kívül nem volt senki más.

-          Lau! – kiáltott fel elképedve. – Ez meg mi volt?

-          Bocsi Chris. – nevettem rá. – De te mondtad, hogy sikítsak, ha kell valami! – feleltem ártatlanul pislogó szemekkel. Kimiből és Sebiből kitört a visszafojthatatlan röhögés. A nagyfőnök is elvigyorodott.

-          Nos kedvesem? Mit tehetek érted? – kérdezte kuncogva.

-          Csak le szeretnék ülni. – mosolyogtam rá ártatlanul. Odaengedett az asztalhoz, majd lesegített a székre. Csatlakozott hozzánk ebédre, pár versenymérnököt is hívott, így az asztal körüli társalgás java részt az előttünk álló versenyről szólt.

De eljött az az idő is, amikor a versenyzőknek menniük kellett a pilóta parádéra, majd átöltözni. Bekopogtam Sebi kicsiny kuckójába, hogy sok szerencsét kívánjak neki.

-          Sebike, ügyes legyél!! – veregettem vállon a német fenegyereket, de mivel láttam, hogy lélekben nem itt jár, már mentem is ki. Hagy készüljön.

Kimi ajtaja előtt tétovázni kezdtem. Kívánjak neki is szerencsét? Bemenjek, ne menjek?