Megérkeztünk a Japán Nagydíj helyszínére. Folytattam a sportriporterkedést. Így mégis szerzek egy kis pénzt. Természetesen a Paddock-ban ismét összefutottam Niko-val. Sunyi vigyor kíséretében követett. Nagyon nem abban a kedvemben voltam, hogy elviseljem Őt!

-          Hahó, Kislány! Hát nem is köszönsz?

-          Most ne gyere a közelembe!

-          Mert? – kapta el a kezem és maga felé fordított.

-          Apámmal összevesztem miattad! Te tehetsz róla!

-          ÉN?

-          Igen! Kitálaltál a kis tesztről! minden a TE hibád!

-          Ez nem igaz! Nem én voltam!

-          Oh, persze! – húztam ki a kezem az övéből. Utánam sietett.

-          Nem én voltam! – mondta határozottan. – Beszélnünk kell azt hiszem!

-          Hol és mikor? – forgattam szemeim.

-          Este a szobámban. 8 körül. 243-as szoba. És nem azért hívlak a szobámba, mert meg akarlak dönteni! Tisztázni akarom ezt a baromságot! – toppantott és elhúzott. Lehet mégsem ő volt az? Talán mégis Robert? De ő miért?

A sok kérdés addig halmozódott buksimban, hogy már megfájdult. Fogtam a mobilom és felhívtam Robertet. 4 csörgés után felvette.

-          Halló? Itt Robert!

-          Robert! Szia!

-          Á! Brigi! Mizus?

-          Szeretnék kérdezni egy fontos dolgot!

-          Mi lenne az?

-          Te beszéltél a sajtóval névtelenül, hogy… teszteltem?

-          Én voltam Brigitta.

-          MI? De miért?

-          Mert a tehetséged nem rejtheted véka alá! Itt volt már az ideje, hogy kitörj!

-          DE APA MÉRGES MOST! NEM IS AKAR LÁTNI!

-          Majd megbékél! Nyugalom!

-          De mikor?

-          Most törődj magaddal! Fer rájön és minden jó lesz!

-          Oké. – szipogtam.

-          Bízz bennem!

-          Bízok Robert. Én most megyek. Sok dolgom van.

-          Menj, te kis riporter! Ha valamire szükséged van, tudod hol találsz!

-          Tudom!

-          Puszi kislány!

Letettem a telefont. A nap hátralevő részén Niko-n járt az eszem. Este bocsánatot kell kérnem tőle.