Azt hiszem kicsit megütődött a kérdésen. A szemembe nézett. Nem tudtam, mit láttam benne. Nem értettem az apró jeleit.

-          Brigitta! Te most feltételezed rólam, hogy ezek után… Ezek után… ÁH! – pattant fel és kezdett neki a járkálásnak.

-          Figyelj! Nem tudom, mit érzel irántam! Lehet csak a baleset miatt…

-          Buta vagy! – szólt rám erélyesen. – Szeretlek téged! Volt ez a baleset, oké, de én mindig is kedveltelek! Ilyen kérdést… JÁRUNK! Részemről járunk!

-          Oké, ne fújd már fel! – kuncogtam. Értetlen képpel nézett rám. Felsóhajtottam. – Fáj a lábam. Kaphatok egy gyógyító csókot?

-          Hjajj… Az én fantasztikus gyógyító hatásom. – ingatta a buksiját, majd készségesen megcsókolt.

-          Mellettem leszel a gyógyulás során. – böktem a lábamra. Megsimította lágyan.

-          Melletted. Itt leszek veled és segítek! Amiben csak tudok!

-          Köszönöm! – öleltem meg.

Nos, az a nap csodásan telt. Behoztak a szobámba egy piknikezésekkor használatos plédet, leterítették a földre, majd lecsüccsent az egész család és együtt voltunk. Beto bekötötte a DVD-t és filmeket néztünk. Később zenét is raktak be. Apa egyből felkért anyát táncolni. A táncukkor kissé elkalandoztam. Jó volt őket ilyen boldognak látni. Vidáman táncoltak és azok a pillantások, amiket váltottak. Jó látni, hogy még ennyi idő után is szerelmesek egymásba. Pedig én már 19 éves vagyok. Úgy látszik tökéletes itt a tökéletes példa a sírig tartó szerelemre. Mikor fél pillantással Nikora néztem láttam, hogy ő is elgondolkodott. A szülei neki is hasonló cipőben járnak. Remélem, ha Niko az igazi számomra, majd ennyi idősen is szeretni fogjuk egymást. És milyen édes kicsikéink lehetnek… De hol jár az agyam? Házasság? Gyerekek? Ó, jaj! Ez még kicsit korai!

Aki nem tudná, apa volt személyi edzőjének, barátjának, Fabrizio Borra-nak van Svájcban egy magánklinikája. Apa úgy döntött elmegyünk oda és ott maradok pár hétre. Ott biztos a felépülés, mint itthon, Spanyolban a sima korházakban, klinikákon. Svájc híres a gyógyászatáról is. No meg a csokiról. A család is jött és béreltek egy házat. Niko a versenyei miatt nem mindig volt itt, de amint ideje engedte jött.

Nem mondom azt, hogy a kezelések, a gyógyulás gyorsan, fájdalommentesen mentek. Ez nem lenne igaz! Lassú volt nagyon! Amikor eljutottunk ahhoz a szakaszhoz, hogy végre a gyógytornába kezdhettem, az első edzésen alig csináltunk pár gyakorlatot, mégis borzasztó volt. Este szinte semmit nem aludtam. Niko ráadásul az Időmérőn pocsékul teljesített, tehát a kedvem ez is befedte.

2 hét múlva Fabri jött be az orvosommal. Én apáékkal beszélgettem épp.

-          Jöttünk megvizsgálni, hogy is van a lábad.

-          Helyre jövök még doki? – kérdeztem ironikusan.

-          Minden bizonnyal. Szép ütemben haladsz. Csak így tovább.

-          Akkor még járhatok valaha is?

-          ÉS versenyezhet? – kérdezte apa. Döbbenten néztünk rá. – Mi az? Ez az álmod, nem?

-          Nem vagy ellene?

-          A Ferrari az elmúlt hetekben fűzött, hogy szeretnék, ha te felépülsz és a tesztpilótájuk lennél. Niko jövőre a Ferrari egyik pilótája lesz. Már le akartak volna szerződtetni, miután megláttak a GP2-es eredményed, de jött a baleset, így egy évig még szeretnék, ha rendesen felépülnél, megerősödnél.

-          JÉZUSOM! KÖSZÖNÖM! – öleltem meg apát.

-          És a válaszom az előbbi kérdésekre… - köhögött a doki. Minden szem rá szegeződött. – Igen. Még járhatsz és versenyezhetsz is.

Vége