Amint Toni belépett mi úgy rebbentünk szét. Így tulajdonképpen annyit látott, hogy egymással szemben álltunk.

-          Hát ti? – kérdezte, miközben minket figyelt.

-          Öhm párnacsatáztunk – mondta hirtelen Kimi, miközben a párnára mutatott. Kérlek, vedd be ezt a nemnormális mesét…

-          Nem vagytok normálisak – vigyorgott – a kórházban párnacsatáztok.

-          Hát igen nem vagyunk normálisak – mondtam, miközben szúrós tekintettel Kimire néztem. – És te miért jöttél vissza?

-          Itthagytam a kulcsomat – felelte, s elindult a székhez, amin tényleg ott figyelt a kulcs. Felvette, s megzörgette őket. Majd vigyorogva újra kezet fogott Kimivel, nálam pedig már nem is próbálkozott a csókkal – beérte egy egyszerű puszival az arcomra.

Amint kilépett, én kezembe fogtam a párnám, és elkezdtem ütni. Olyan furcsa érzés keringett bennem. Dühös voltam magamra, amiért így hazudtam Toninak… Bár tulajdonképpen Kimi hazudott, de én akkor se mondtam semmit.

-          Hé-hé, nyugi nyuszi – próbált nyugtatni. A párnát kivette a kezemből, és úgy fogta meg kétkezem.

-          Nem nyuszi – morogtam neki. Hiába vágyom az érintésére, csókjaira. Nem ilyen úton akarom megszerezni… El kell mondani Toninak.

-          Jó, akkor nyugi-nemnyuszi. Így jobb? – kérdezte vigyorogva, mire bólintottam.

-          Nem csinálhatjuk ezt Tonival, ugye tudod? – kérdeztem tőle, mire kelletlenül elhúzta a száját. – És addig nem is lesz köztünk semmi.

-          Alice… - morgott.

-          Nem teheted ezt a legjobb barátoddal – szóltam neki erélyesen.

-          Ez igaz – motyogta kelletlenül, s visszasétált az ágyához. Én is visszamentem a fekvőhelyemhez, kényelmesen elakartam helyezkedni, mikor feltűnt, hogy nincsen párnám.

-          Kimi, visszaadnád? – néztem rá. Épp most teszi a feje alá…

-          Mit? – Ártatlan fejjel tekintett rám, miközben próbálta minél kisebbé nyomni a két párnát.

-          Add vissza a párnámat!

-          Nincs nálam – mondta nevetve.

-          Áh, nincs… - Kikecmeregtem megint az ágyból, és elindultam felé. Ahogy közeledtem

felé, már nyújtotta is a párnát, amit elvettem tőle. S visszacammogtam az ágyamhoz.

Már jó ideje csendben fekszünk, de biztos vagyok benne, hogy fenn van. Még csak nem is szuszog, és sokat mozgolódik.

-     Kimi… - suttogom a nevét.

-          Igen?  - kérdezett vissza.

-          Fenn vagy? – tettem fel a kérdést, mire felém fordult.

-          Szerinted? – kérdezte, s én elnevettem magam. – Most mi van?

-          Szóláncozunk?

-          Alice, most? – nevetett.

-          Igen. Én kezdem… legyen mondjuk… Versenyző.

-          Öntelt.

-          Tapintatlan.

-          Nő.

-          Kösz – feleltem neki – Ő-vel? Hm… ökör.

-          Ronda – hangjából szinte sütött, ahogy vigyorgott.

-          Hékás… Arrogáns.

-          Suta

-          Suta?

-          Igen, suta – felelt vigyorogva. A vigyorát nézve szerintem egészen másra gondolt. De nem baj.

-          Artisztikus

-          Művészi? – kérdezett vissza értetlen fejjel, mire elvigyorodtam.

-          Tudod, művészien vezetsz. Ahogy a rázóköveket kihasználod, és azok a gyönyörű kanyarok.

-          Jó, jó, értem. De azért nem vezetek jól, csak máshogy, mint a többiek – mondta nevetve – Hm, sátánista.

-          Sátánista? Kimi most komolyan, sátánista lennék?

-          Nem igazán, csak a sötét hajadról ez jutott eszembe – felelte nyugodtan.

-          Az, hogy sátánista?

-          Igen, de te jössz.

-          Amnézia

-          Köszi… amazon.

-          Normális – ránéztem. – DE ez nem rád vonatkozik.

-          Köszi – felelte.

Újabb csendes pihenő. Majd megszólalt.

-          Szereted a forró csokit? – kérdezte tőlem.

-           Imádom – feleltem. – Milyen régen is ittam már.

-           Én is. Most jutott eszembe, hogy ihatnánk.

-          Késő van már ahhoz. Meg amúgy se mehetnénk ki szerintem a kórteremből – vetettem el ötletét.

-          Jól mondod, késő van – A hangján éreztem, hogy vigyorog. – A nővérek az ügyeleti szobán, ami pont a másik folyosón van. Észre se vennék, ha felmennénk egy emeletet.

-          Te most egy haditervet készítesz?

-          Igen. Először kimegyek én, és körbe nézek, majd adok jelet, ha mehetsz, és akkor megyünk a lépcsőig. Onnan meg már tiszta az út.

-          Haditerv egy forró csokiért – vigyorogtam.

-          Kezdhetjük a műveletet? – kérdezte, miközben kikelt az ágyból.

-          Kezdhetjük – válaszoltam, majd mellé álltam, és bele csaptam tenyerébe. Oda mentünk mindketten az ajtóhoz, s ő próbált halkan kinyitni, de ahogy lenyomta a kilincset, és elkezdett kinyílni az ajtó, megcsikordult. Ő azonnal berántotta az ajtót neki a fejének, s úgy ahogy van lehuppant a földre.

-          Jól vagy? – guggoltam le mellé, miközben ő a fejét fogta.

-          Azt hiszem igen, csak gond van a fejemmel – felelte, s megeresztett egy félmosolyt.

-          Igen, azzal van – mosolyogtam vissza rá, majd lefejtettem az ujjait a fejéről. Meghűlt bennem a vér, amikor megláttam a fejét. Egy nagy seb volt rajta, ami vérzett. Próbáltam nem elájulni a vértől. A mellettünk lévő székről felkaptam egy pólót, és a fejére szorítottam.

-          Maradj itt, jó? – mondtam neki, mire ő erőtlenül bólintott. Istenem, ez az ember – gondoltam, miközben kiléptem a teremből, és elindultam az ügyeleti szoba felé. Az ott lévő nővérek furcsán néztek rám, majd mikor elkezdtem nekik magyarázni, hogy mi történt azonnal mozgásba lendültek.

                                                                  *

Ismét az ágyamba feküdtem, vagyis félig-ültem. Egy női kéz mozgott a fejem körül.

-          Mrrgh – morogtam, amikor a női kéz hozzáért a fejemhez. A nő nem szólt, csak dolgozott tovább.

-          Mit csinál? – kérdeztem tőle.

-          Átcserélem a kötését – felelte. Akkor ez egy nővér. Okos vagy, Kimi. Nem törődve azzal, hogy épp kötést cserélnek rajtam, körbenéztem a terembe, de Alice-t sehol se találtam.

-          Nyugton maradna? – tette fel a kérdést kissé idegesen a nő.

-          Nem tudja hol van innen a másik beteg?

-          A nő? – kérdezett vissza a nővér. Bólintottam, mire a nő felmordult. Nővér létére elég goromba – jegyeztem meg magamba.

-          Kiengedték, és tegnap elment. Valami olyasmit mondott, hogy ez így jó lesz.  Vagy nem is tudom – mondta. – Na de én végeztem, holnap ön is hazamehet.

-          Remek, köszönöm – feleltem. Amint kiment a nő a teremből, felkeltem az ágyból, majd a másik ágy felé indultam. Ott a párnán volt egy cetli:

Sajnálom, Kimi. Muszáj volt eljönnöm. Arra kérlek, hogy ne keress.

Alice