Hangokat hallottam, de nem értettem mit mondanak. Úgy éreztem mintha ólomból lenne a testem. Kínszenvedések árán nyitottam ki a szemem.

Először nagy világosságot, majd nagy fehérséget láttam. Végül minden lassan formát öltött.

Egy kórházban feküdtem, és éreztem hogy valami feszíti a karom, a szemem sarkából láttam, hogy infúzió. Minden fehér volt, a falak, a csempe, az ágy, a takaró, sőt még az ablakon belül lévő roletta is. Félig le volt engedve, a lusta napsugarakból arra következtettem, hogy késő délután lehet.

Megcsapta az orrom a kórházszag.

-          Uh! –nyögtem fel. Irritált ez a bűz.

Fel akartam kelni.

-          Hova hova? –nyomott vissza az ágyba egy szőke kócos hajköteg.

-          Seb?

-          Szia! – mosolygott- Jobban vagy?

-          Azt hiszem. Mi történt?

-          Összeestél. Az orvos szerint kimerültség, és enyhe ideg összeomlás, kicsit megviseltek az utóbbi napok. – mosolygott bíztatóan.

-          Hogy kerültem ide?

-          Bruno és Heikki kihívta a mentőket, ők hoztak be.

-          Remek. Meddig voltam kiütve?

-          Majdnem két napig. Ma kedd van.

-          Kedd? Baszd meg! Fenébe.

Becsuktam a szemem. Aztán bevillant Kimi arca.

-          Kimi hogy van? –kérdeztem aggódva.

Seb nem nézett a szemembe, a padlót fixírozta.

-          Hogy van? –kérdeztem emelt hangom.

Semmi válasz.

-          Seb! –kiabáltam rá.

-          Brunoék megkértek hogy tartsam a szám. Nem akarnak még jobban terhelni, vagy kiborítani. – mondta csendesen.

-          A kurva életbe Seb! Nézz már rám, és mond hogy mi van! – ordítottam rá.

A szembe nézett, és nagyon nem tetszett, amit láttam, bánatos volt, szomorú és gyászos. Már majdnem bőgött.

- Ugye nem? –suttogtam- Ugye nem?

- Nem. –mondta csendesen- De nagyon rosszul van. Infúzióra, és monitorokra van kötve. Minden percben figyelik. Nincs magánál, a gyógyszerektől meg a láztól félre beszél. A szervezete nagyon kész van. Az újabb alkohol mérgezésen túl, van egy csúnya tüdőgyulladása is. Az orvos… Az orvos azt mondta, hogy a……….. következő pár nap kritikus lesz. Ha nem lesz jobban akkor….- kitört belőle a sírás.

-          Fel kell készülnünk a legrosszabbra. – mondtam én is bőgve.

Seb bólintott.

-          A legjobb haverom….a…….barátom….. Nem,……. nem…… halhat meg. – motyogta Seb.

-          Szeretem. – tört ki belőle.

Seb rám nézett.

-          Akkor igaz a pletyka.

-          Pletyka? –kérdeztem fáradtan.

-          Hogy te és ő.

-          Honnan?

-          Bruno elmesélt mindent. De már pletykáltak ezt az a boxban.

-          Kimi hol van?

-          Ebben a kórházban, pár emelettel feljebb.

-          Látnom kell!

-          Nem hiszem, hogy

-          Látnom kell! –ordítottam rá.

-          Hívok egy orvost, hogy ezt kiszedje.- mondta csendesen, és kanülre bökött.

-          Siess.

-          Persze.

Elrohant, és pár perccel később vissza is jött.

Az orvos, egy jó képű harmincas, barna hajú, zöld szemű, pasi volt.

Fehér köpenyben, sztetoszkóppal.

Kicsit nehezen lehetett meggyőzni, hogy engedjen el, végül is abban egyeztünk meg, hogy a kanül marad, és később megkapom a többi infúziót.

Megkértem Sebet hogy szerezzen valami ruhát és ne szóljon a fiúknak, én meg le tusoltam, mire végeztem megjöttek a cuccok. Egy farmer, egy torna cipő, egy póló, és egy Red Bullos pulcsi.

-          Remélem jók rád a cuccaim. – mondta kicsit elszontyolodva.

-          A kocsidból vannak?

-          Ahha.

-          Köszi. –mondtam hálásan.

Felkapkodtam a cuccokat.

-          Mehetünk.

Kimentünk a szobából, végig a folyosón a lifthez, Seb megnyomta a kilencest.

-          Túl kell élnie, és túl is fogja élni! Nem fogom most elveszteni! – mondtam határozottan.

-          Reménykedjünk…

-          Nem! Hinnünk kell benne! Nem fogom feladni! Pláne nem most, hogy szükségem van rá.

A lift megállt, mi kiszálltunk, a folyosó közepéig mentünk, ahol már résnyire nyitva volt egy ajtó.

Beszélgetés zaja szűrődött ki.

Egy halk rekedtes hang motyogott.

Majd csúnya köhögés.

-          Még mindig lázas. – mondta Heikki csendesen

-          Igen. Megint félrebeszél. – motyogta Bruno. - Angienek nem mondhatjuk meg, még jobban kiborulna.

Mély levegőt vettem, és Sebbel a nyomomban benyitottam.

Bruno, és Heikki az ajtónál állt és nagyon meglepődtek, és szúrós szemeket vettek Sebre.

-          Mondtam, hogy ne őt ültessük mellé. – morogta Heikki.

-          Jogom volt tudni! Úgyhogy hagyjátok békén. – ripakodtam rájuk.

Bruno mindkét kezét felemelte, hogy ő megadja magát.

-          Hogy van?

-          Rosszul. A szervezete gyenge, a doki szavait idézte, módszeresen leépítette magát. Ez a két alkohol mérgezés, és ez a tüdő gyulladás csak ront mindenen.

-          Hol szedhette össze a tüdő gyulladást? –morfondíroztam.

-          A doki szerint pár napja történhetett.

-          Lehet, hogy amikor rátaláltam részegen, végül is a hideg aszfalton feküdt.

-          Lehet. – hagyta rám Heikki.

Ránéztem Kimire. A karjaiba infúziókat kötöttek, és az orrába oxigéncsövet tettek. Gépek mérték a szívverését, és a légzésszámát. Halkan csipogtak a csöndben. Az arca halál sápadt volt, és nyúzott, a szemei be voltak esve, az ajka kicserepesedett. Látszott, hogy nagyon izzad. Kicsit hánykolódott, és alig halhatóan motyogott. Valóban nem sok hiányzott, hogy a föl alatt végezze.

Csúnyán fel köhögött. Összeszorult a szívem.

Odamentem , és leültem az ágya szélére. Megfogtam a kezét, a bőre falfehér volt, és hideg.

Halkan suttogott, nem értettem mit mond, így közelebb hajoltam.

-          Angie…..Angie…..szükségem….van rá….Mondjátok meg neki…..hogy….sajnálom….hogy…..szeretem….

-          Félre beszél a láztól. – mondta Seb. - Mióta ilyen állapotban van,csak téged hív.

Nem, nem beszél félre, csak szüksége van rám.

Kitört belőlem a sírás. Ráborultam Kimire.

-          Szeretlek te hülye finn! Hallod! Ne hagyj itt engem! Szeretlek! Hallod Kimi?

Kimi.

Nem tudom mennyi ideig ismételgettem ezeket, és meddig bőgtem, de egyszer csak elnyomott az álom.