Arra ébredtem fel, hogy valaki felemel.

-          Nem megyek sehova. Maradni akarok. - nyüsszögtem

-           Maradhatsz! De fekve kényelmesebb. – mondta Bruno kedvesen.

Kinyitottam a szemem, ekkor fektetett le egy ágyra.

Gyorsan körbenéztem a szobában, még mindig Kimiében voltunk, csak került az ő ágya mellé még egy.

-          Rendesek vagytok, hogy elintéztétek.

-          Sebnek köszönd, mi haza akartunk küldeni pihenni, de ő addig nyaggatta az orvost meg minket, hogy végül belementünk.

-          Meg kéne köszönnöm neki.

-          Holnap visszajön Heikkivel együtt. Te most pihenj, mindjárt jön a nővér az infúzióddal.

Vágtam egy grimaszt.

-          Minden vágyam!

-          Gondolom. – vigyorgott Bruno.

Kimire néztem.

-          Semmi változás?

-          Sajnos semmi. Próbálj meg aludni egy kicsit. Nem vagy éhes?

-          Nem tudnék enni egy falatot sem.

-          Annak nincs sok értelme, hogy te is tönkre tedd magad.

-          Nem teszem! De most nincs étvágyam! –csattantam fel.

-          Jól van, jól van! –mondta megadóan Bruno – Nem kell a fejemet venni.

-          Bocs. Kéne pár ruha. Nem szándékozom ezekben a Red Bull cuccokban meghalni.

-           Jó majd hozok be.

Bólintottam.

Megjelent a nővér, és rám kötötte az infúziót.

Oldalra fordultam és néztem Kimi, majd megint elaludtam.

Én csak pár percnek éreztem, de több lehetett mert amikor kinyitottam a szemem a szobában tök sötét volt. De valami annál veszettebbül sípolt, és pittyegett.

Hírtelen leesett. Ránéztem Kimi szívmonitorjára, és nem láttam rajta semmit, csak egy egyenes vonalat. Ebben a percben rontottak be a nővérek, és az orvosok. Ez egész olyan volt, mint egy lassított felvétel.

Elkezdték a szívmasszázst.

-          Készenléti kocsit

-          Adjanak neki egy ampulla epinefrint! –kiabált az orvos.

Beadták.

-          Kérem kisasszony menjen hátrébb! – mondta az egyik nővér és a szoba sarkába taszigált.

Nem bírtam állni a földre rogytam. Kimi.

-          Semmi! Nincs pulzus!

-          Üssük ki! Kérem a tappancsokat! Töltés százra!

Az orvos rátette Kimi mellkasára  a tappancsokat.

-          Hátra!

Megnyomta a gombot, és Kimi teste ívbe feszült. Várt pár pillanatot.

-          Semmi! –kiabálta egy nővér.

Ne csináld Kimi! Jaj Istenem! Majdnem elbőgtem magam.

-          Töltés kétszázra!

Valaki átkarolt. Bruno volt az.

-          Hátra!

Az orvos megnyomta a gombot, Kimi teste ismét megfeszült.

-          Semmi!

-          Adjanak neki még egy epit!

Beadták. Közben folyamatosan ment a szívmasszázs.

-          Itt fog hagyni… - nyögtem fel és már potyogtak a könnyeim, nem bírtam visszatartani őket.

-          Túl fogja élni, hallod. –rázott meg Bruno.

-          Töltés újra! Kétszázra!

Kiütötték semmi. Újabb szívmasszázs, az idő meg csak telt, tudtam, minél tovább próbálkoznak annál kevesebb az esélye, hogy sikerül, vagy, hogy agykárosodás nélkül megússza. Eluralkodott rajtam a pánik.

-          Istenem, édes Istenem….

Bruno erősen szorított.

Megint kiütötték, megint semmi.

-          Kapjon még egy epit!

Megkapta, tovább ment a szívmasszázs.

-          Töltés háromszázra!

Kiütötték, megint semmi.

-          Töltés háromszázra! Gyerünk!

Semmi. Csak a sípoló hang és az egyenes vonal. Tovább ment a szívmasszázs.

-          Kimi! Kimi kérlek! Ne hagyj itt te szemét hallod! –ordítottam teli torokból, és ütni kezdtem a padlót. Bruno lefogott.

-          Kérlek! –suttogtam.

-          Töltés háromszázra!

Semmi. Édes Istenem ne! Ne!

-          Kimi! – kiabáltam.

-          Aszisztolé!

-          Adjunk neki még egy epit.

-          Már hármat kapott.

-          Akkor vége…. –mondta a doki gyászos hangon - A halál ideje

-          Nem! Nem hagyhatják meghalni, hallja! – kiabáltam az orvosra.

Kitéptem magam Bruno karjaiból, és Kimi ágyához rohantam.

-          Te marha! Erre volt jó ez az egész, hogy most itt hagyjál! Ne merd velem azt megcsinálni hallod?! Tartozol nekem!

-          Kisasszony kérem! Minden lehetőt megtettünk érte. Hagyja elmenni.

-          Ne.. - suttogtam.

A padlóra rogytam. Ez nem lehet. Ez nem lehet, hogy…. hogy…. vége…

Vége....Úgy éreztem kiszáll belőlem is az élet. Üresnek éreztem magam, a világ forgott velem....

- Hát vége!- suttogtam.

Már nincs remény, semmi remény.

Valami csippant egyet, majd még egyet, és még egyet.

-          Szinusz ritmus!

Felnéztem a monitorra, és láttam a görbét.

A doki meghallgatta Kimi a légzését, és a szívverését.

-          Jó légzés, és szívhangok! Egész jó!

-          Egész jó? – érdeklődtem emelt hangon.

-          Úgy néz ki, csak ránk akart ijeszteni, és elég jól sikerült is neki. De ahogy látom, már minden rendben. Vas szervezete van, de amit művelt magával, az minden határon túlmegy,  megviselte a stressz, az ivás és ez a betegség is. Lehetett számítani egy ilyen szívleállásra. Ha túléli a következő kritikus negyvennyolc órát, akkor minden rendben lesz.

-          Rendben kell lennie.

-          Ahogy látom magára is ráférne némi pihenés, és egy nyugtató. Eléggé kivan.

-          Jól vagyok.

-          Persze. Látszik is. Mindjárt itt esik össze. Nézze, azzal nem tesz se neki, se magának jót, hogy halálra idegesíti magát, és nem pihen. Adok egy enyhe nyugtatót, vegye fel az előírt infúziókat, aludjon holnapi délelőttig, és utána tőlem, annyit ülhet mellette amennyit akar.

-          De

A doki felemelte a kezét.

-          Ha nem akkor, másik szobába kerül, felügyelettel, és nem mehet sehová amíg én azt nem mondom!

-          Jó. – mondtam durcásan.

-          Vigyázok Kimire, ne aggódj! – mondta Bruno. – Már nem lesz baj!

Bólintottam.

Lefeküdtem az ágyra, a doki bekötötte az infúziót, és beadta az injekciót, én meg azonnal elaludtam.