Gyorsan a falhoz lapultunk, mivel nem tudtuk mi várhat ránk. Mikor megbizonyosodtunk róla, hogy nem vár minket egy tucatnyi kiborg a bejárat túlsó oldalán Pier és Can beléptek az épületbe. Még egyszer hátranéztem, mintha abban reménykedtem volna, hogy Chidori felbukkan majd mögöttünk, de nem történt semmi. Minden nyugodt volt. Bár abban reménykedtem, hogy sikerült neki elkerülnie a robotokat. Igaz így se lehetett sok esélye, de én akkor is hittem benne.

A rakodó tér hatalmas, kivilágított csarnok volt, ahonnan vaslétrák vezettek felfelé és lefelé a különböző szintekre. Can elővette a térképet, és rövid tanulmányozása után megindult az egyik létra felé. Követtük. Furcsa volt egy ilyen helyen járni. Mindig az az érzésem volt, hogy bármelyik pillanatban ránk támadhat egy hadseregnyi kiborg. Ráadásul minden olyan világos volt. Szóval nem hagyott bennem jó érzéseket ez a hely. Aztán összeszedtem magam, és követtem a többieket.

Pier és én haladtunk elől, aztán Can és Blaise. Mivel eggyel kevesebben voltunk a tervezettnél, nyugtalanabb is voltam. De úgy tűnt már nem tántoríthat el minket semmi sem a cél elérésétől.

A fémlétra tetején egy zárt ajtóval találtuk szembe magunkat. Szerencsére nem csak mechanikusan lehetett működésbe hozni, így Can megbirkózott ezzel az akadállyal is. Arcán láttam az elégedettséget, mikor egymásra néztünk. Gyorsan az ajtó mellé húzódtunk fedezékbe, mikor nyílni kezdett az ajtó.

Óvatosan lestem ki a folyosóra, ahova az ajtó vezetett. Ez is kivilágított, patika tisztaságú fehérre meszelt volt. Mint valami orvosi intézményben. Az is jutott eszembe róla, hogy ezeket a gépeket orvosi pontossággal és szaktudással rakják össze itt, még nagyobb hatékonyság elérése miatt. Nem lettem boldogabb ettől a felismeréstől sem.

A folyósón lévő kamerákra esett a tekintetem. Can, mintha gondolatolvasó lett volna, épp ekkor szólalt meg.

- Semmi gond, mindjárt elintézem őket.- nyugtatott meg.

Én csak némán néztem, ahogy tette a dolgát. Valami apró fekete doboz félét helyezett az egyik oldalára, majd egy hasonlóan kicsi távirányítót vett elő. Majd jelezte, hogy részéről el van intézve a dolog.

-          Állóképet fognak látni egy ideig a gépek.- jelentette ki mikor már mindannyian a folyosón voltunk.

-          És ez meddig alkalmazható?- kérdeztem azért meg.

-          Kb. 20 percig, de asszem kifelé menet már úgyis észreveszik az ittlétünket, szóval nem sok hasznát fogjuk venni amúgy sem. És lehet, hogy nem is ezen az útvonalon kell távoznunk.

-          Mintha csak én mondtam volna.- jegyezte meg Pier.

-          Akkor siessünk!- kértem őket.

Lassan és körültekintően haladtunk a nyílegyenes folyosón, és csak remélni mertem, hogy nem botlunk egy gépbe se, mert itt kész csoda lett volna -fedezék nélkül - életben maradni egy kiborg támadáskor.

Aztán valami halk zúgásra kaptuk fel a fejünket. Megtorpantam és minden érzékszervemmel a szokatlan hangra összpontosítottam. A többiek is így tettek.

- Ventilátor.- szólalt meg lassan Blaise.- Olyan, mint a bázison, tudom, mert sokszor nem tudtam a hangjától aludni.- emlékezett vissza Blaise.

- Remélem, jól emlékszel!- válaszoltam vissza.

- Jól.- válaszolta kissé sértődötten.

- Menjünk!- kértem őket.

A folyosó aztán egy T elágazásba torkollott. Kérdőn néztem Can-re.

- Jobbra.- válaszolta.

Megint kilestem a folyosóra, de gyorsan vissza is kaptam a fejem, mert mintha valami fémes csillogást láttam volna.

Nem akartunk feltűnést keltetni az ittlétünkkel, így próbáltunk a lehető legészrevétlenebbek maradni és minden közelharcot elkerülni, így egy újabb apró szerkezet került elő Can hátizsákjából, ami azt a célt szolgálta, hogy szemünk helyett szemünk legyen, miközben olyan apró volt, hogy egy kiborg nem foglalkozott volna vele. Apró képernyőre tapadt a tekintetünk. A kis szerkezet végiggurult a folyosón, de nem „látott” semmi gépre utaló jelet, így lassan elindultunk a tervezett útirányba. A szívem a torkomba dobogott, mert ehhez nem tudtam hozzászokni, hogy olyan ellenségre vadászunk, vagy ő vadászik ránk, akiről köztudott, hogy sokkal gyorsabb és erősebb egy embernél. Ráadásul azt se tudhattuk, honnan les ránk a veszély. Szerencsére már csak ez az egy folyosó volt hátra acélig. A keresett vezérlő a folyosó legvégén lévő ajtó mögött volt. A kis szerkezet nem talált semmi különöset, így Can el is rakta.

Elértük az utolsó ajtót, ami semmiben sem különbözött a folyósón lévő többitől. Semmi gyanúsat nem érzékeltünk, így Can nekiállt kiiktatni a biztonsági rendszert, ami beletelt pár percbe, még neki is.

-          Minden oké?- kérdezte érdeklődve Blaise, miközben melléje guggolt.

-          Aha.- válaszolta röviden Can.- Csak komolyabb a programja, mint reméltem.- adott azért magyarázatot.

Ahogy elnéztem a két fiatalt, észrevettem, hogy Can homlokán izzadság cseppek jelennek meg. És ahogy beszélt Blaissel, olyan emberi volt. Na, jó, gondoltam, milyen is legyen egy ember. Érdekes, hogy még ebben az idegesítő és kiszolgáltatott helyzetben is észre tudtam venni ilyen dolgokat. Sajnos néha képes voltam „elveszni” a részletekben. Így gyorsan el is hessegettem ezeket a gondolatokat és újra az előttem lévő folyosóra szegeztem a fegyverem. Pier mintha szoborrá dermedt volna, úgy térdelt mellettem fegyverét az érkezésünk irányába tartva. Csodáltam ezért az összpontosítási képességéért.

Can hangjára eszméltünk. Sikerült kiiktatni a rendszert. Mindannyian az ajtó mellé lapultunk az ajtó fotocellája kinyílt, Pier és én egyszerre lestünk ki a fedezék mögül, de vissza is rántottuk a fejünket, még épp idejében, hogy elkerüljük a plazmafegyver lövedékét. Már meg is találtuk a „kiborgunkat”. Mindannyian tűz alá vettük a kiborgot. Közben pedig szidtam az összes fajtáját. Alattomos, sunyi mód kivárta, míg mi jutunk el „hozzá”, és pont a cél előtt akart lecsapni ránk.

Egy idő után megszűnt a fegyverek ropogása, és plazma lövedék se érkezett. Pier belesett a helységbe. Megnyugvással konstatálta, hogy a gép már nem harcképes.

Sietnünk kellett.