A pályára vezető úton végig beszéltem telefonon. Épp egy szponzori lehetőség volt kilátásban. A pasas mindenképp akart egy találkozót összehozni Sebastian-nal. Elmondtam neki ezerszer, hogy Sebastian nem ér rá, de nagyon erőszakos volt a férfi. Kiegyeztem vele, hogy beszélek Sebivel, aztán majd értesítem. Idegesen tettem le a telefont. Épp ekkor érkeztünk meg. Kiszálltunk és sétáltunk befele.

-          Mi a probléma? – érdeklődött kedvesen Fer.

-          Semmi, csak felidegesített egy lehetséges szponzor.

-          Nyugodj le. – puszilt meg. – Minden rendben lesz.

-          Anyu. Mehetek apával?

-          Nem kicsim. Apu most biztos nem ér rá.

-          De apu ráér! Igaz? – nézett Nandora. Leguggolt hozzá.

-          Most tényleg nem érek rá. De az Időmérőt nézheted a Ferrari boxból, oksa?

-          De jó! – ölelte meg és egy puszit adott neki.

-          Sok sikert. – mosolyogtam rá. Magához húzott és megcsókolt.

-          Köszönöm. Szeretlek. – suttogta. Maxi átölelt minket.

-          Én is téged.

-          Akkor én most megyek. Sziasztok! – adott puszit még nekünk, majd elment.

-          Gyere kicsim. Nézzük meg mi a helyzet a Red Bull-nál.

-          Menjünk.

Belépve Maxi odafutott Sebikéhez és egyből az ölébe pattant. Én is odamentem és köszöntem nekik. Nekik, igen, mivel nem volt egyedül. Egy lány ült vele egy asztalnál és nagyon szerelmesnek tűntek. Látásból már ismerem a leányzót.

-          Sziasztok. Megérkeztetek?

-          Sziasztok. Meg. Bocsi. A fiatalúr nem tanulta még meg, hogy köszönni illik.

-          Én köszöntem. – méltatlankodott a pöttömke.

-          Erika Molnár. Era. – köszöntem.

-          Anna Beck. Ann.

-          Nah, és ti kettecskén?

-          Igen. Mi kettecskén. – vigyorgott Sebi.

-          Kérek szépen fagyit anyu.

-          Oh, de sajnálom. Mennetek kell, igaz? – játszotta a szomorút Sebi.

-          Mennünk. Gyere kicsim.

-          De anyu. Miért kell elmennünk?

-          Szeretnél fagyit választani, nem?

-          De. Menjünk akkor.

Odamentünk a pulthoz. Sebi hálás pillantásai után választottunk fagyit. Ekkor Mark ült le a pulthoz szomorúan.

-          Mi a baj, Mark bácsi? – kérdezte Maxi.

-          Sok minden.

-          Jaj, Mark. – veregettem meg a hátát. – Mi történt?

-          Elrontottam mindent. Livia és én elmentünk egyet sétálni, én pedig leöntöttem véletlenül. – hajtotta le a fejét.

-          Oh… És mérges volt?

-          Nem tudom. Nem vártam meg, elrohantam, bocsánatot kértem…

-          Szerintem nem mérges. – nézett rá Maxi. – És tudom mitől lesz jó kedved!

-          Mitől lesz? – mosolygott rá keserűn.

-          Hé te! – intett a pultos srácnak. – Hozz még fagyit nekünk. Én csokit kérek és hupikéket, Mart bácsi is ugyan azt.

-          Máris hozom, Uram. – nevetett a srác. Marknak is jobb kedve lett kicsit.