…

Megérkeztünk a ház elé. Kissé félve pillantottam a családi házra. Fer itt nőtt fel. A szülei itt laknak. És most megérkeztünk.

-          Itt vagyunk már? – ásított Maxi.

-          Itt. Megérkeztünk.

-          Akkor menjünk! Apu! Segíts!

-          Egy pillanat. – kászálódott ki a kocsiból, majd kiszedte Maxit hátulról. A csomagokat közben kivettem hátulról és mellé léptem. – Viszem a csomagokat. Te Maxival gyere. – sóhajtott.

-          Ok. Nyugi. Ők csak a szüleid. Nem kell izgulni.

-          Jó, jó. Menjünk.

Az ajtóhoz érve Fer kopogott. Nem telt bele sok, már nyitódott az ajtó. Fer anyukája volt ott.

-          Kisfiam! Hát itthon vagy! Már úgy hiányoztál!

-          Ti is nekem anyu.

-          Hát hogy nézel ki fiam? Megint soványka vagy! NA de majd az én főztömtől ismét rendes formában leszel!

-          Azt meghiszem anya. Szeretnék neked valakiket bemutatni. – mutatott ránk.

-          Ő itt Erika Molnár és a kis rosszcsont Maximo Molnar. Maxi. – kócolta össze a haját.

-          Nem is vagyok rosszcsont.

-          De az vagy! – nevetett Fer.

-          Nem. Szia! – köszönt Fer anyukának. Ő kissé döbbent képet vágott.

-          Anya. Illik köszönni.

-          Szia törpi. Gyertek beljebb.

Beléptünk. Előkerült Fer apuka is, aki szintén olyan döbbenten nézte Maxit és persze engem is.

-          Anya. Apa. Én… Hogy is mondjam. Erika a barátnőm és Maxi a kisfiam. 5 éves kisfiam. – nézett kifele az ablakon.

-          MI?

-          Megmagyaráznátok ezt nekünk?

-          Mi az, hogy gyereked van?

Felsóhajtottunk. Kértünk egy kis időt. Felvittük Maxit Fer régi szobájába, ahol kapott pár játékot, és megkértük, hogy szépen játsszon, míg mi felnőttek beszélgetünk.

A beszélgetés pedig nem volt egyszerű. Fer először is elmesélte, hogy mi régen jártunk, de aztán szakítottunk, itt mondhatni elég sok csúnyaságot kent magára. Hogy egy másik lány miatt hagyott el. És hogy megcsalt. Pedig ez nem volt igaz. Mindenesetre azon meglepődtem, milyen „szépen” hazudik, már ha ezt lehet szépnek mondani.

Aztán én meséltem sok mindent Maxiról. Fer apukája nagyon lelkes volt. Kérdezgette mikor nőtt ki az első foga, mikor esett ki az első tejfog. Mikor kezdett járni, a gokartnál tartottunk.

-          Jaj, fiam! Akkor hárman együtt mehetünk majd gokartozni! Az öreg, a lökött és a kis tehetséges fiatal.

-          És melyik vagyok én? Mert öreg nem vagyok, lökött sem és fiatal sem vagyok már azért.

-          Apu! – kiáltott fentről le Maxi. – Szomjas vagyok.

-          Viszek inni.

-          Én is megyek. – pattant fel José. Én Ana-ra néztem, az anyukájára.

-          Én valamiért nem bízom benned! – tézett rám szúrós szemmel.

-          Bennem? De miért?

-          Ez a gyerek igaz, hogy nem a fiamé, mi? Csak a pénz kell tőle!

-          Ez nem igaz! Én szeretem Fernando-t! ÉS ha nem hiszi el, van DNS teszt a világon! Állok elébe a fiúnkkal együtt! – néztem összeszűkült szemmel rá.

-          Oké! Szeretném is, hogy meglegyen!

-          Rendben!

-          De még ha a fiamé is, tudom, hogy most csak megszeded megint magad pénzzel, felcsináltatod magad és lelépsz, hogy a fiam szenvedjen!

-          Ó, gratulálok! Rájött a tervemre! – tapsikoltam a sírás határán. -  HA most megbocsát, felfordult a gyomrom. – indultam el kifele, és immár szemeim megteltek könnyekkel. Az ajtóban azonban Fer állt.

-          Menj fel a pöttömhöz. – adott a homlokomra egy puszit, majd az anyukájához ment. Én elindultam felfele.