Az ágyra ültem le. Maxi épp José-val játszott. José hátára ült és lovacskáztak, közben nagyokat nevettek. Én elgondolkodtam amiket Fer anyukája mondott nekem.

-          Anyu. Szomorú vagy? – kérdezte Maxi. José is fürkésző tekintettel nézett rám.

-          Nem kicsim. Nem.

-          De sírsz. – szeppent meg Maxi. Azonnal átölelt. José leült az ágyra. – Ki bántott anyu?

-          Senki nem bántott, csak anyu most sírós kedvében van.

-          Ne törődj vele. Nem ilyen ő. – mosolygott rám bíztatón José. Bólintottam.

-          Édesem. – lépett be Fer. – Apa. Kimennétek?

-          Persze fiam. Gyere fiatalúr.

-          De én anyuval akarok maradni. Én nem szeretem, ha anyu sír.

-          Apud majd felvidítja. Gyere szépen.

-          Apu. Felvidítod?

-          Felvidítom. Menj csak nyugodtan.

-          Oké. Anyu. Ne sírj. – adott egy puszit, majd kimentek. Fer becsukta az ajtót, majd lassan hozzám lépkedett és lefeküdt mellém.

-          NE is figyelj rá, amiket anya mondott.

-          Miért ne figyeljek? Az anyukád!

-          És? Nem kötelezheti rá, kivel és hogyan. Az a buta DNS-t meg felejtsd el! Nem beszélve arról amit a végén mondott.

-          Áh, márpedig csak azért is megcsináltatjuk azt a DNS-t! Ha nem hiszi, hogy a fiad Maxi, akkor bizonyíték kell.

-          Nem kell bizonyíték.

-          De kell!

-          Olyan makacs vagy. – mosolygott.

-          Mint te?

-          Mint én. – simította meg az arcom.

-          Fer, mondd el nekem, miért? – könnyes szemekkel pislogtam rá.

-          Mit miért?

-          Miért áll minden az utunkba?

-          Jaj, ne beszélj így!

-          De! Mert először a szakításunk, aztán a makacsságom, aztán amikor találkoztunk újra… ááá! Egyszerűen nem értem miért?

-          Az élet néha nehéz. De mi megküzdünk, erősek vagyunk. A szerelmünk erős.

-          Szeretlek.

-          Én is téged!

Az ölelésében biztonságban éreztem magam. Hamar elnyomott mindkettőnket az álom. Bár ne tette volna…

Szörnyű rémálmom volt. Sötét, hideg helyen voltam, és nem volt ott se Maxi, se Fer. Egy székhez voltam kötözve és nem tudtam kiabálni. Próbáltam szabadulni, de ekkor léptek közeledését hallottam. Felpillantottam. Ő volt az! Hirtelen elővett egy gyufát, majd egy ördögi mosoly kíséretében eldobta, minek hatására minden lángokba borult…

-          NEEE! – riadtam fel és leestem az ágyról a földre, fejemet beverve a kisasztalba…