A délután síri hangulatban telt, kisebb etapokban nyugodt nagyobbakban síró görcsökkel. Seb szerencsétlen meg már nem tudta, hogy vigasztaljon. Mindent megtett, komplett hülyét csinált magából a kedvemért, de sajnos semmi eredménnyel. Nem bírtam összekaparni magam sehogyan sem. Estére úgy néztem ki mint, akit most engedtek ki a diliházból, a szemem pedig teljesen bedagadt. Elküldtem Sebet, hogy ideje lenne szólnia a csapatnak, ha tényleg velem marad holnap.

Végre kicsit szétnéztem, hol is fogom tölteni az elkövetkező két –három napot. A bejárat után, egy kis előtérbe lehetett jutni, onnan nyílt a betegszoba, és egy kis fürdőszoba. Máris gyűlöltem ezt a helyet, megint fehér volt az egész, a falak, a csempe, a roletta, az ágy ami az ablakkal párhuzamosan állt. Tudtam mi vár rám itt, és gyűlöltem. Legszívesebben elfutottam volna.

Seb kissé nyúzottan, és idegesen jött vissza. Gondolom Horner nem tapsolt neki.

Végül a kis német nem bírta tovább, és lehívta Jamest, aki adott egy enyhe nyugtatót, hogy legalább tudjak valamit aludni.

Hát nem sok hatását éreztem annak a vacaknak, mert mindenféle idióta rémálmom volt, vagy valami versenybaleset, vagy Kimi ordított velem, esetleg leugrottam egy ház tetejéről. Többször is felébredtem, de Seb mindig ott ült az ágyamnál egy széken és virrasztott, hajnalban pedig el is aludt szegény, úgy ültében.

Nem ébresztettem fel.  Nagy nehezen pityeregve visszaaludtam. Már így is túl sokat tett értem, legalább egy kis pihenés kijár neki.

Reggel fáradtan és szar állapotban ébredtem, Seb is hasonlóan nézett ki.

Bejött James, hogy lássa mi újság, és hogy minden rendben e.

Aggódott mert nagyon magas volt a vérnyomásom, mondtam neki hogy csodálja, mert tök ideges vagyok. Kérte, hogy próbáljak megnyugodni, mert ha nem erős nyugtatót kell adnia.

Alig ment el, jött a nővér, hogy majd előkészít a műtétre. Sebet meg javasoltam, hogy egyen pár falatot, meg igyon egy kávét mielőtt érte is aggódnom kell. Nehezen győztem meg, de sikerült.

Őszintén szólva örültem is, hogy kicsit egyedül maradhatok, így esélyem volt végig gondolni, hogy mi lesz, és hogyan tovább.

A szívem mélyén még örültem is a babának, és ez, hogy nem tarthatom meg, fel sem merült bennem. Még álmomban sem gondoltam rá soha, hogy ez lehet a vége. Meg akartam tartani, és kicsit bele is éltem magam ebbe a babázós szerepbe. Ezért volt nagy pofon, hogy mégsem lehet.

A műtéttől is féltem, bár James megnyugtatott, hogy szinte már rutin beavatkozás, de akkor is.

Seb alig félóra múlva visszajött, és leült az ágyamra.

-          Sikerült enned valamit?

-          Egy kávét ittam, meg egy csokit tuszkoltam magamba.

-          Nagy reggeli.

-          Nincs étvágyam. Nem vagy éhes?

-          De, de a műtét miatt nem ehetek.

-          Jah. Persze.

-          Seb menj pihenj egyet nálam.

-          Fenéket! Nem hagylak egyedül, maradok ameddig ki nem dobnak.

-          Pihenned kell, holnap már autóban ülsz.

-          Majd alszom a gépen, meg a homeban. Inkább érted aggódok. Megnyugodtál már legalább egy kicsit?

-          Kezdem elfogadni az elfogadhatatlan. – mondtam csendesen.

-          Bárcsak tehetnék érted valamit….

-          Már tettél, sose fogom tudni meghálálni neked. Olyan rendes srác vagy!

Fanyarul mosolygott.

-          Bárcsak veled jöttem volna össze és nem Kimivel, akkor most nem itt tartanék…- mondtam szomorúan.

-          Késő bánat nem gondolod? – jött egy hang a bejárat felől.

-          Kimi… - suttogtam

Belépett. Elég nyúzottnak tűnt ő is. Karikás volt a szeme, és az is látszott, hogy nem a legjobb kedvében van.

-          Hogy kerülsz te….

Leesett.

-          Miért szólták neki?! – kérdeztem Sebet kétségbeesetten.

Ő meg csak, „én csak segíteni akartam” kisfiús ábrázattal bámult. Baszd meg Seb!

-          Mert jogom van tudni a gyerekemről, akit el akarsz vetetni! – ordított Kimi.

-          Kimi! – csattant fel Seb - Már mondtam a telefonban is, hogy hallgass már végig egyszer ebben a rohadt életben! Nem arról van szó, amire gondolsz!

-          Nem a büdös francokat nem! Csakhogy nekem is vannak jogaim, és nem fogom engedni, hogy ő is elvetesse a gyerekemet! Hoztam egy bírósági végzést, ami kötelezi arra, hogy megszülje a babát, és mi szerint én vállalom a gyerek felnevelését, és az apaságot, neki

még csak törődnie sem kell a babával. Építgetheti a karrierjét tovább!

-          Megint a tények ismerete nélkül vádaskodsz! Hallgass már végig te barom! – kiabált már Seb is.

Kezembe temettem az arcom. Nem volt erőm védekezni, sem küzdeni, minden erőm felemésztették az utóbbi időben történtek. Kitört belőlem a sírás.

-          Sírjál csak! Ti nők csak ehhez értetetek, sírni meg csábítani! 

El akarok menni innen! Meg akarok halni! Nekem ebből már elegem van! Felpattantam az ágyról, és ki akartam rohanni az ajtón.

De Kimi elkapta a karom.

-          Nem mész sehova! A végzés szerint rajtad és a gyerekemen tarthatom a szemem, amíg meg nem születik. Nélkülem egy lépést sem tehetsz! Nem veteted el a gyerekem!

Úgy éreztem mindjárt megőrülök.

-          Jó, akkor tegyél megy a szívességet jó? Rendelj egy koporsót a gyereknek meg nekem is! És döntsd el hol akarsz majd minket elkaparni!

-          Te nem vagy észnél! Meg akarod ölni magad, és a gyereket is? – kiabált rám Kimi.

A könnyek megállás nélkül peregtek az arcomon, nem hittem el, hogy ennyire ismer csak, hogy ennyire másnak hisz. Nem bírtam megszólalni.

-          Te állat! Ha akarná sem tarthatná meg, mert méhen kívüli terhesség! – ordított rá Seb Kimire.

-          Mit hadoválsz itt össze?

-          Az orvos mondta, a saját fülemmel hallottam. Tegnap pedig, több kollégájával is konzultált! Sőt az eredményeket átküldtem a csapat orvosnak is, ő is egyet értett! Ha nem veteti el, akkor belehalhat a vetélésbe!

Kimi szeme elkerekedett, és neki tántorodott a falnak.

Én pedig ott esem össze, ha Seb nem kap el.

-          Nem…nem tarthatjuk meg…- ismételte Kimi lassan.

-          Ezt már tegnap el akartam mondani a telefonban, de nem hagytad, utána meg nem tudtalak elérni! – csattant fel Seb – Azért hívtalak, hogy segíts Angienek, mert teljesen padlón van, ki van készülve, de rád mint mindig soha nem lehet számítani!

-          Én…. Én….én nem tudtam, én azt hittem….- mondta Kimi kétségbeesetten.

Megint tele volt a tekintete fájdalommal, szomorúsággal, és önváddal. Pont mint akkor a boxban a kamionoknál.

-          Menj a pokolba! – kiabált rá Seb.

Bejött James.

-          Mi folyik itt! Mi ez a cirkusz? Angel jól vagy?

Furcsa lehetett neki ez az egész, én Sebbel az ágyon ültem, Kimi meg a fal felé fordulva, fejét a falnak támasztotta.

Csak bólogatni volt erőm.

-          Mondtam hogy meg kell nyugodnod! Nem a legszerencsésebb ilyen állapotban a műtőbe menned. Rontod a saját esélyeidet.

-          Remélem hullazsákban hoztok ki a műtőből. – mondtam csendesen.

-          Angie – suttogta Seb.

Kimi is azonnal felénk fordult.

-          Angel az istenért! Ne beszélj bolondokat!  - mondta James. -  Adok egy enyhe nyugtatót, és pihenj egy pár órát, áttesszük a műtétet délutánra. Ilyen állapotban nem kockáztatom meg, hogy bármi történjen veled, vagy szövődmények legyenek! Kicsit később beküldöm egy nővért! – közölte azzal kiment.

-          Feküdj le. –mondta Seb csendesen.

-          Elegem van! Én meg akarok halni. – tört ki belőlem.

-          Ugyan már ne beszélj zöldeket. – mondta Seb vigasztalón, és átölelt. – Nem lesz semmi baj, gyorsan felépülsz, és majd lesznek még gyerekeid.

Belecsimpaszkodtam Sebbe, és bőgtem. Nem tudom meddig voltunk így, de egy idő után minden könnyem elfogyott, és elengedtem.

Körbenéztem Kimi, pedig már nem volt sehol.

-          Kimi hol van?

-          Nem tudom. – mondta Seb zavartan.

-          Megkeresnéd? Félek hogy hülyeséget csinál, láttad, hogy kiborult. Nem erre számított. Ismered milyen, képes visszatérni a piáláshoz. Aggódok érte.

-          Igen…De veled mi lesz? Nem hagylak itt.

-          Szólj a nővérnek, hogy jöjjön a nyugtatóval, pihenek egyet.

-          Rendben.

Seb elment, majd pillanatokkal később vissza is jött egy nővérrel. Megkaptam a szurit, és be is aludtam szinte azonnal. De előtte megígértettem Sebbel, hogy megkeresi Kimit.

Reménykedtem, hogy nem fog valami oltári ökörséget csinálni. Nem ezt várta, szerette volna a babát, és harcolt is érte, csak hát a Sors megint közbeszólt.

A rossz hír pedig megint padlóra küldte, láttam a viselkedéséből. Váratlanul érte, és nem tudta feldolgozni. Zavartnak tűnt, és kétségbeesetnek. Megint ő volt a rossz, a barom, a dúvad. Elefánt a porcelánboltban, aki belerúgott egy padlón fekvőbe. Féltem, hogy megint visszaesik. Én már úgy ahogy kezdtem elfogadni, de ő, neki még minden friss.

Bármit is mondott vagy tett, akkor is a kicsi apja, és szerettem, még ha csak egy rövid idő is jutott nekünk. Csak ne ott folytassa, ahol alig két és fél hónapja abbahagyta.

Jaj Istenem, csak ne csináljon semmit!