Jamesnek nagyon nem tetszett az ötlet, hogy én már másnap szeretnék elmenni. Végül megállapodtunk abban, hogy szombatot még bent töltöm, és vasárnap repülhetek.

Sebbel többször is beszéltem, kész idegroncs volt, állandóan hívta Kimit, de senki nem vette fel. Végül felhívta Ramit, hogy az öccse oltári nagy hülyeségre készül, és utazzon el Svájca és nézze meg hogy mi van, mert mi nem tudunk menni.

Szombati nap nyugodtan és eseménytelenül telt. Kezdtem megijedni, mint a vihar előtti csend.

Vasárnapra virradóra semmit sem aludtam, és Seb sem, mert szinte az egész éjszakát végig telefonáltuk. A főnöke sehogyan sem engedte el, nem értette miért akar a kicsi német a szezonközepén egy futamról eltűnni. Megpróbálta megfenyegetni Hornert, de nem volt eredménye. Végül rábeszéltem Sebet, hogy csak a futam után üljön gépre, én meg előre megyek. Megadta a pontos címet, én pedig amint kiadták a zárójelentést gépre szálltam.

Rami közölte, hogy Kimi részeg volt, és jól összevesztek, egyébként semmi extra. Bárki bármit is mondott, tudtam hogy Kimi képes akár a bátyját is félre vezetni, és ez az egész csak elterelés, mert így jó darabig senki rá se fog nézni.

Nagyon rossz érzések kerítettek hatalmukba, és mire leszállt a gép Zürichben, már szinte pánikban voltam. Kerítettem egy bérautót - egy BMW M5 2006-ost -, és indultam is Baarba.

Nem egy túl nagy városka, kicsi, csendes, sok kedves emberrel. A GPS segítségével szinte azonnal megtaláltam a házat.

Leparkoltam a kerítésnél, és aktívan nyomni kezdtem a csengőt. Semmi válasz.

Hívni kezdtem a mobilját semmi, a lakást, semmi.

Megpróbáltam Sebet, mondta hogy neki van pótkulcsa Kimi lakásához. Felhívta a házvezetőnőt, az meg szegény lóhalálában jött és odaadta Seb lakáskulcsait.

Így beengedtem magam, és az előszoba szekrényben a kis polcon meg is találtam amit kerestem, meg a riasztókódot.

Beengedtem magam a kert kapun, majd nagy nehezen a bejárati ajtón is, rögtön a falon jobbra volt a riasztó beütöttem a kódot.

Ahogy beljebb mentem már eldöntöttem, hogy én itt a világ minden pénzéért sem élnék, olyan volt az egész mint valami kibaszott élettelen, üres hodály.  A falak mindenhol fehérek, a nappaliba belépve hatalmas ablakok pazar kilátással, de fekete sötétítő függönyök, fekete kandalló, fekete szőnyeg, üveg dohányzóasztal, fehér ülőgarnitúra. Sehol egy kép, valami dísztárgy semmi.

A szoba egyik sarkában egy fém bárpult, fekete magasított bárszékekkel, polcokon kristálypoharakkal. De alkohol sehol. Ooooóóóó.

A nappaliból egy kis ajtón állt nyílt a konyha fehér bútorok, hideg fémszínű fogantyúkkal, fekete gránit munkaasztalokkal, szürke padlóburkolat, fehér csempe. Acél konyhai gépekkel.

Jézusom mint valami futurisztikus, ingerszegény, hideg lakatlan eladásra váró ház.

Visszamentem az előszobába mert onnan lehetett feljutni, egy szélesebb lépcsőn az emeletre.

Egy tágasabb folyosóról több szoba nyílt, kezdtem az elsővel és mentem végig.

Találtam egy hatalmas fehér beépített szekrénnyel berendezett garderobe szobát, két vendégszobát, egy - egy nagyobb ággyal, fekete éjjeliszekrényekkel, és ruhás szekrényekkel, hozzá tartozó fehér és szürkés színű fürdőkkel, benne egy zuhanyzóval, és kis káddal.

Végül egy nagyobb szobába jutottam, ahol oltári nagy kupi volt.

Egy szintén nagy ablakos fekete sötétítős tér, hatalmas fehér ágyterítős ággyal, rajta kupacokban mindenféle ruha, amik úgy néztek ki, mintha a kutya szájából tépték volna ki őket. A padlón fehér csempe, rajta vastag fekete bolyhos szőnyeggel, ami szinte nem is látszott a mindenfelé szerteszét heverő üres vodkás, wiskys, tequilás üvegektől. Legalább harminc darabot számoltam össze.

De megint sehol egy dísztárgy, egy kép, virág vagy bármi.

A bal oldalon az ablakokkal szemben kicsit nyitva volt egy ajtó, szürkés csempe látszódott.

Biztosan a fürdő.

Lassan, fokozatosan benyitottam, de nem léptem be. Ahogy nyílt az ajtó tárult elém a látvány, szintén a megszokott szürkés fehér csempék, a padlón mindenhol üres piás üvegek.

Az ajtóval szemben nagy tükrös kézmosó fehér márványból, jobbra tőle üveg zuhanyzó fülke.

A mellett pedig, egy nagy sarokkád, de alig látszott, mert az ajtó takarta. Beljebb léptem, és kikukucskáltam az ajtó mögül.

Azt hittem a látványtól ott helyben összeesek. Meg kellet kapaszkodnom a kilincsben, hogy ne essek el. Aztán kapcsoltam és a kádhoz rohantam.

Szerencsére nem volt vízzel megengedve,de Kimi ruhástól benne aludt, sápadtan, minden össze volt hányva. Ekkor már fojtogatott a szag is. Valami sötétkék hosszú ujjú póló, és szakadt, kopott farmer volt rajta.

Ahogy mellé ültem a kádon kívülre a földre, ekkor vettem észre hogy a karján, amit tőlem távolabb van és takar a teste, fel van tűrve a póló. Odanyúltam és megláttam, hogy a felkarján egy vékony gumis szorítás van, az alkarjából, pedig kilóg egy injekciós tű üres fecskendővel.  Lábai közt a kádban, az öngyújtót, és a kiskanál.

Úristen!! Úristen!!

A másik karján is felrántottam a pólót, véraláfutásos az is. Tele szúrásnyommal. Látszott, hogy néhány vénája a próbálkozások közben ki is pukkant,ezért kékes zöldes foltokkal volt tele.

Jézus! Jézus!

-          Mit csináltál magaddal? Kimi! –kiabáltam torkom szakadtából.

Az nyakán az ütőerére tettem a kezem. Lassú volt a pulzusa, de volt.

Hál’ Istennek!

Kiszedtem a tűt, és elszorítottam a kis sebet, és leoldottam a szorítást.

Tovább pofozgattam.

-          Kimi! Kimi térj magadhoz hallod?

Semmi.

Már a sírás határán voltam.

-          Kimi kérlek! Hallod? Miért csinálod ez velem? Miért teszed ezt?

Semmi.

Hívtam a mentőket. Alig bírtam értelmesen elmondani, hogy mi a baj, és hogy hova jöjjenek.

Alig telt bele pár perc, és kint is voltak.

Nagy nehezen bekötöttek neki valami infúziót, és hordágyon levitték a mentőbe. Azt mondták stabil. Legalábbis egyenlőre.

A lépcsőn majdnem összeesetem, úgy kapott el az egyik. Szerencs hogy hárman jöttek. Két mentős, egy sofőr.

Eredetileg nem akarták, hogy velük menjek, de végül mondták, hogy jobb ha én is megyek, mert mindjárt engem is hordágyra kell tenni.

Remegtem mint a nyárfalevél, állni alig volt erőm.

Még a kórház felé hívtam Sebet.

Nem vette fel.

Megszólalt a sípszó.

-          Angel vagyok! Amint tudsz azonnal gyere, most ülünk a mentőben, visznek a St Angnes kórházba. Kimi belőtte magát, nem tudom mennyit, de mindkét karja kék és zöld, és tiszta szúrásnyom. Nincs magánál. Már egy ideje csinálhatja! Ki tudja mióta?? Megpróbáltam felébreszteni, de nem ment! A mentősök szerint stabil. Jézusom Seb, mi lesz, ha meghal?  Kérlek siess! Gyere az első géppel kérlek! A szüleinek ne szólj, csak ha már biztosat tudunk, még rosszul lesz a mamája….

Erre a szóra kitört belőlem a sírás, úgyhogy bontottam a vonalat. Én is lehetnék anya, ha minden rendben lett volna.

Megfogtam Kimi kezét.

-          Ne hagyj itt hallod! Kimi könyörgöm! Te szamár!!!!

Újabb bőgési roham.

A következő amire emlékszem, hogy Kimi egy kórházi ágyon fekszik, infúzióra és megint gépekre kötve, amik mérték a szívverését, és a légzését. Én ott ülök mellette.

De ismerős történet.

Újabb sírás.