Fáradt ébredtem, alig bírtam kinyitni a szemem. Fizikailag fájt, még ez a kis megerőltetés is. Megint infúzióra voltam kötve. Csodás!

Ráadásul annyira melegem volt, mintha a pokolban lennék. Miért zárják be az ablakot, nincs semmi levegő?

A szobában félhomály uralkodott, a fejemnél égett egy kis kórházi lámba, a roletta is le volt húzva.

Egy szőke hajköteg a kezemet fogta, és rá volt borulva.

Kimi volt. Aludt, nagyokat szuszogva. Megpróbáltam lerúgni magamról a takarót, úgy hogy közben nem ébresztem fel.

Nem jött össze.

Amint megmozdultam Kimi felriadt, azonnal felkapta a fejét, és halál fáradtan bámult rám.

Mindkét szeme be volt dagadva, és jó pár napos borostája is éktelenkedett az arcán.

-          Szia….- mondta fáradtan. Megeresztett egy félmosolyt.

-          Szia… Melegem van….Nyitnál ablakot? –mondtam halkan rekedt hangon.

-          Megy a légkondi, majdhogynem még hűvös is van.

A fejemre tette a kezét.

-          Megint felment a lázad. Hívok egy nővért. – mondta kimerülten.

Kisietett aztán, vissza.

-          Mindjárt jön. Adnak valami lázhúzót.

-          Mi van velem? Semmi erőm sincs. – suttogtam.

-          Sebláz, és kisebb fertőzés.

-          Sebláz?

-          Igen. Pihenned kellett volna műtéted után, a megerőltetéstől, meg az idegeskedéstől felrepedtek a már így is megviselt hajszálerek.

-          Megint megműtöttek? –kérdeztem kétségbeesetten.

-          Igen. Lézerrel elsütötték a vérző ereket.

-          Lehet még gyerekem? - már majdnem bőgtem.

Kimi hírtelen átölelt.

-          Nyugodj meg. Minden rendben, az orvos szerint lehet. Ez csak kisebb komplikáció.

-          Biztos?

-          Igen. – mondta szemembe nézve. – A doki szerint inkább idegi, és kimerültségi alapon van minden. A komplikáció, a fáradtság, a láz. Ha összeszeded magad, akkor minden helyre jön.

Bejött a nővér, és adott az infúziómban egy injekciót, és gyorsan távozott.

-          Mióta vagyok kórházban?

-          Négy napja.

-          Már négy?

Bólintott.

-          A többiek?

-          Hazaküldtem őket pihenni.

-          Te miért nem mentél?

-          Nem hagylak itt. Kétszer is szükséged lett volna rám, harmadszor nem követem el ezt a hibát.

Megszorítottam a kezét.

-          Díjazom. De pihenned kéne…. Fáradtnak tűnsz…

-          Semmiség. Majd pihenek később. Az a lényeg, hogy jobban legyél.

-          Attól nem leszek jobban, hogy érted aggódom…. –mondtam csendesen.

-          Értem nem kell aggódni, én jól vagyok. Nem én rohangáltam alig két nappal műtét után. – mondta közönyösen.

-          Nem, te csak belőtted magad! – mondtam kissé emelt hangon.

Majdnem elbőgtem magam, megint. Mi csak marni tudjuk egymást.

-          Ne haragudj…. Nagyon aggódom érted…..Majdnem beleőrültem, amikor összeestél, és a doki azonnal műtőbe vitt…. Két órát vártunk kint, és semmi hír sem volt rólad…... Ha nincsenek itt a fiúk, én……én…… nem is tudom mit csinálok… Már a legrosszabbtól féltem…. Ráadásul tudom, hogy miattam kerültél ebbe az állapotba….

-          Legalább tudod én mit éltem át, amikor rohanvást vittelek kórházba…- pirítottam rá.

-          Azt hiszed csak neked volt szar, az elmúlt három hónap? – csattant fel Kimi. – Amikor abban zombi állapotban láttalak, olyan érzés volt, mintha kést forgatnának a szívemben, és tudtam, hogy miattam vagy olyan! Gyűlöltem magam! Aztán amikor a gyerek dolog kiderült, fél perc alatt lettem a világ legboldogabb emberéből a legszerencsétlenebb! És most a betegséged is, négy napja azért imádkozom, pedig nem szokásom, hogy ébredj fel, és ne legyen semmi bajod! De téged csak a saját kínod érdekel! Az hogy te mennyit szenvedtél, de hogy bennem mi zajlik az nem!

-          Óóóó, persze, mert ha csak az érdekelt volna, akkor utánad jöttem volna? Azt hittem meghaltál, amikor megláttam a tűt karodban! Tudod mit jobb is, hogy nem született meg az a gyerek, legalább nem látja milyen egy útszéli drogos lett az apja.

Hoppá. Baszd meg! Kimi lefehéredett, és felpattant a székről.

-           Kimi, én….én ….én nem….

-          Igaza volt, ezt a dolgot kár erőltetni. Túlságosan önfejűek, és makacsok vagyunk egymáshoz. – mondta hidegen.

-          Kimi….

-          Haza megyek, és beküldöm a srácokat. Ők legalább nem hátráltatnak a gyógyulásodban.

-           Ne tedd ezt megint… Kimi… Ne menj el…- suttogtam.

-          És minek maradjak? Hogy tovább veszekedjünk? Az orvos szerint nyugalomra van szükséged. Elmegyek. –közölte hidegen.

Elindult az ajtó felé.

-          Nekem rád van szükségem….- böktem ki. – Ne menj el….Nekem már elegem van ebből a macska egér játékból, amit művelünk….Túl fáradt, és kimerült vagyok ezekhez a cirkuszokhoz… Csak legyél itt velem….

-          Túl sokszor bántottuk már egymást…- mondta csendesen. – És talán túl sok sebet is okoztunk, hidd el, könnyebb lesz, ha nem találkozunk….

-          És mi van azzal a szöveggel, hogy nem tudsz nélkülem élni? – csattantam fel.

-          Te mondta, hogy kénytelen leszek megtanulni. Ki tudja talán még ez is menni fog. - mondta keserű mosollyal, és megfogta a kilincset.

-          Ne menj el…- suttogtam - Kimi ha elmész én tényleg öngyilkos leszek. Annyi fáj itt belül – böktem a mellkasomra – ne hagyj ezzel itt egyedül….

-          Te nem vagy az a fajta, aki ilyet tesz, az inkább én. Erősebb, vagy mint ahogy mutatod magad, vagy bárki hinné.  Mindketten tudjuk, hogy ez most egy üres fenyegetés, hogy maradjak. Az lesz a legjobb, ha itt és most lezárjuk.  - mondta szárazon.

Nem hittem el, amiket mond. Miért ült itt velem négy napig, hogy aztán kirúgjon?  Szükségem van rá, és itt hagy?

Kiment. Bezárta az ajtót.

-          Nem. Ez egy segélykiáltás volt. – mondtam immáron az üres szobának.

Elment. Elment örökre.

Felkaptam a mobilt az ágy melletti kis szekrényről, tárcsáztam Kimit, kinyomta, megint tárcsáztam, megint kinyomta. Földhöz vágtam a mobilt, az pedig millió darabra esett szét.

Most éreztem úgy, hogy nem bírom tovább. Soha, se soha nem akartam eddig öngyilkos lenni, lehetett bármilyen szar is helyezet, de ezúttal nem volt semmi kapaszkodóm. Semmi, ami menedék lett volna a fájdalom elől. Annyira szerettem Kimit, de nem tudtam kimutatni, nem tudtam elmondani, és ő sem. Annyi fájdalom, és keserűség volt benne, amit már nem tudtam egyedül feldolgozni, Kimi lett volna az egyetlen aki képes eltüntetni ezeket az érzéseket, amik már fojtogattak,de ő megint nem volt sehol. Elvesztettem azt, akit a világon a legjobban szeretek, és elvesztettem a közös gyermekünket. Már nem maradt semmim, amiért harcolhatnék, vagy ami a legutolsó menedékem lehetne. Döntöttem.

Kihúztam a kanült a karomból, kihúztam a műszereket a falból, és  leszedtem a magamról érzékelőiket.

Minden maradék erőmet összeszedve lemásztam az ágyról, és a falnak támaszkodva, és az ágyba kapaszkodva az ablakhoz tántorogtam. Felhúztam a rolettát, és kisebb küszködéssel kinyitottam

az ablakot. Felültem a párkányra, a hátamat neki vetettem a falnak.

A hetediken voltam, harminc méter mélység nézett velem farkasszemet.

Már nem féltem, tudtam, hogy mindjárt vége. Már nem fájdalom, nem lesz szenvedés, nem lesz gyötrődés. Mindennek vége lesz.

Ekkor rontott be a kórházi személyzet, Kimivel az élükön.

Láttam, rajta hogy nem hisz a szemének.

Hát visszajött.

Késő. Már túl késő.

-          Ne csináld…- suttogta – Kérlek ne….

Pár lépést közelebb jött.

-          Ne csinálj butaságot…

Mélyen a szemébe néztem, rámosolyogtam, még egyszer utoljára, ebben ez életben.

Becsuktam a szeme, élveztem a hűs szelet.

Vettem egy mély levegőt.

És ellöktem magam a párkánytól.