Vártam a zuhanást, de e helyett, két erős kar szorított magához.

Kinyitottam a szemem, a felsőtestem már bőven kint volt az ablakon, valaki azonban erősen tartott a csípőmnél fogva, de így is nem sok hiányzott, hogy átlendüljünk a párkányon, le a mélybe.

-          Ne csináld kérlek….- suttogta nehézkesen Kimi.

Kapálózni kezdtem, minden maradék erőmmel.

-          Engedj el… Én ezt már nem bírom elviselni…- könyörögtem.

-          Ha ugrasz, akkor ugrok én is! – mondta határozottan.

-          Kimi….. kérlek…..

-          Nem! Én kérlek…..Bármit megteszek, csak ne csinálj hülyeséget! Kérlek!

-          Akkor szeress engem! – mondtam sírva.

Már nem volt erőm kapálózni. Kimi pedig, behúzott az ablakon.

Leültünk a földre, és hátulról átkarolt, és magához húzott, az orvosok, pedig injekciókat adtak be, és szúrtak egy új vénát. Nem fogtam fel miről is beszélnek, vagy miket mondanak nekünk. Csak egy dolog járt a fejemben.

-          Ne hagyj itt….- könyörögtem.

-          Nem megyek én sehova! Maradok! – mondta határozottan.

Még szorosabban ölelt. Én meg bőgtem.

Nem tudom meddig ültünk ott, de Kimi lassan elengedett, és felállt.

-          Hova mész? – kérdeztem kétségbeesve.

-          Sehova. – mondta kedvesen, felkapott, és ágyba dugott. – Csak még valami bajod lesz azon a hideg kövön.

-          Búj mellém….

Nem szólt semmit, csak odaült az ágy szélére, én arrébb csúsztam, ő meg odafeküdt.

A mellkasára hajtottam a fejem, és belefúrtam az arcom, hallgattam a szívverését. Erősen határozottan dobogott. Megnyugtató volt. Szorosan átölelt.

-          Olyan fáradt vagyok…- mondtam kábán.

Már így is félig aludtam.

-          Akkor aludj egyet… Rád fér…

-          De csak ha te is….

Megsimogatta a karom.

-          Jó…

-          Itt leszel ha felébredek?

-          Nem megyek én sehova! Ezek után pláne nem! Maradok! Maradok, amíg akarod! – mondta kicsit morcosan.

-          Akkor maradj örökre….

-          Rendben….- suttogta.

Pillanatok alatt elaludtam. Hosszan és mélyen álomtalanul pihentem, mert mikor valami zajra felébredtem, nem voltam teljesen fitt.

Mintha a tv ment volna a háttérben, valami beszélgetés.

Kinyitottam a szemem, a fejem egy párnán feküdt.

Hol van Kimi????

Azonnal körbenéztem, az ajtóban állt, nekem háttal, és a fiúkkal sutyorgott.

-          Így bízzuk rá te barom???- csattant fel Heikki.

-          Legközelebb mi lesz, mire bejövünk már a hullaházban lesz??? – veszekedett Kimire Seb.

-          Nem. Csak kicsit fáradtak voltunk és…

-          És veszekedtél vele te állat! – sziszegte Bruno – Tudod mit mondott az orvos! Te is láttad milyen állapotban van miattad! Miért kellett még rontani rajta???

-          Nem szándékosan volt elhiheted! De én is kimerült vagyok! Öt napja alig alszom, és az én idegeim sem a legjobbak! – veszekedett vissza Kimi.

-          Most éppen azért mert nem vagy belőve? Legjobb lenne ha elmennél, és békén hagynád! – közölte Seb.

-          Megígértem neki hogy maradok, amíg ő is akarja. Úgyhogy tetszik, vagy sem itt leszek!

-          Mert persze mindenkinek az a legjobb, ha te itt vagy! – kiabált gúnyosan Heikki.

-          Ne üvölts már! Felébreszted! – sziszegte Kimi.

Felém fordult. Borzalmasan kimerült és fáradt volt. A szemeit alig tudta nyitva tartani, és az arca is nyúzottnak tűnt.

-          Felébredtél? –kérdezte bambán. - Mikor? - próbált mosolyogni.

-          Pár perce. Jól vagy? –kérdeztem aggódva.

-          Ez inkább én kérdezem. – leült az ágyamra.

-          Igen, azt hiszem. Te viszont nagyon viseltes vagy.

-          Kicsit fáradt vagyok, de semmiség.

-          Inkább nagyon.

A számra tette a mutató ujját.

-          Ne ellenkezz velem te nő. – mosolygott.

-          Még nem is járok veled, de már dirigálsz. – mondtam mosolyogva.

Megölelt. Amennyire lehetett hozzábújtam. Aztán elengedett, és csak a kezem fogta. Annyi érzelem, és kedvesség, szeretet volt a szemében, hogy alig ismertem rá. Jó volt látni, hogy van egy ilyen oldala is.

-          Látom megjöttetek! – vetettem oda fiúknak.

-          Ennyire nem kell örülni…- morogta Seb.

-          Neked meg nem kéne Kimit kritizálni, végül is te hívtad fel nem?

Seb bekussolt, és fülét farkát behúzta.

-          Látom nagyon Kimi pártját fogod…- morgott Heikki.

-          Most mi bajod ember? Örülnétek, hogy minden rendben köztünk, végre valahára, és én is, meg Kimi is jobban vagyunk.

-          Erről vitatkoznék! - morgott tovább Heikki.

-          Akkor vitatkozzunk! Soroljam irányomban, a te magas érdemeidet is?

-          Nem kell! Legyen csak ő fasza csávó!

-          Most mi van? Az a bajod, hogy csak kikötöttem mellette? Csípi a csőröd?

-          Ha tudni akarod, az csípi a csőröm, hogy tegnap majdnem kiugrottál az ablakon! Miatta! – Kimire bökött.

-          Az tegnap volt, ma meg ma van!  Te se nagyon ügyködtél, hogy jobban legyen, nem láttam azt a fene nagy igyekezeted, egyedül Seb törte magát! Akkor meg mit pattogsz?

Síri csönd lett.

-          Jobb ha megyünk.. –mondta Bruno halkan.

-          Nem mentek sehova! Leültök és elmondjátok miről maradtam le az utóbbi pár napban! – mondtam haragosan. – És amíg ti itt felvigyáztok rám, addig te drága – Kimire böktem – haza mész aludni pár órát. Nincs vita!

Kimi mindkét kezét felemelte.

-          Ahogy a császárné óhajtja! – mondta bujkáló mosollyal.

-          Helyes! Seb haza visz, ugye Seb?

-          Persze. – dünnyögte.

-          Nem kell ennyire lelkesnek lenni. De ha már ilyen vagy, akkor hozzál nekem visszafelé valami ehetőt.

-          Ehetőt? –kérdezte döbbenten.

-          Igen. Valami finomat.

-          De mit? –kérdezte bambán.

-          Faszom se tudja! Légy kreatív.

Kimi meg vigyorgott, mint a tejbe tök.

Intett Sebnek, hogy menjenek, de láthatóan jól szórakozott.

Kifelé menet Seb, még dünnyögött az orra alatt.

-          Úgy látom a kis házi sárkány visszatért!

-          Ne is mond! Kellett nekem ilyen nő! – röhögött Kimi.

Utánuk vágtam két párnát.

-          Nem vagyok süket!

-          Tudjuk! – kiabált vissza Seb.

-          Hna ti meg leültök és mindent pletykát, sztorit elmeséltek! –vigyorogtam a fiúkra.

-          Látom elemedben vagy megint! –vigyorgott Bruno.

-          Ül! Mesél! Nem süketel! – mutattam az ágyam szélére, röhögve.

Ők meg leültek, és meséltek. Annyit nevettünk, meg mókáztunk, hogy már fájtak az arcizmaim.