Nehéz döntés!

Nem tudtam mit tehetnék, vagy mondhatnék, csak azt tudtam, ha bármit is mondok, bárhogy is választok, az egyiket örökre elveszítem, összetöröm a lelkét, és a szívét.

Kimi már annyi fájdalmat okozott, annyit bántottuk egymást, mint hat másik pár, vele az élet hullámvasút lenne. Állandó liftezés, egyik nap teljes boldogságban és egyetértésben, a másikban

egymás idegeit tépve, belegázolva a másik érzéseibe, a legmélyebb pokolba taszítva a másikat.

Seb pedig, szeret és ki is mutatja, a tenyerén hordozna megadná azt a biztonságot, amit olyan régóta keresek és áhítok. Soha nem akarna beleszólni abba, mit teszek, vagy nem teszek, nem akarna betörni, bezzeg Kimi, ő igen, ő azt hiszi tudja mi a jó nekem, és én irányításra szorulok, szerinte ha ő ideges és hülye akkor nem kell tisztelnie senkit és semmit, mert neki szar. Ezen alapon legyen másnak is.

Seb kiegyensúlyozott és vidám, egy nagy viccmester, egy megértő lélek, vele könnyű az élet, Kimi nem, egy sérült háborús veterán, fájdalommal, félelmekkel teli, aki nem bízik már senkiben, bennem sem.

Seb képes lenne bármit megtenni, hogy megvédjen másoktól, az ő védő szárnyai alatt, végre én is nő lehetnék, nem kellene minden nap minden percében erősnek lennem. Kimi ezzel szemben néha maga kényszerít rá, hogy mindkettőnk helyett is én legyek erős, hogy bírjam el kettőnk terheit, nem törődve az esetleges következményekkel, sőt néha ő az, aki nem hogy másokkal, de még  önmagával szemben sem akar megvédeni. Ő így büntet. De ugyanakkor ő a kihívás is, aki mindig új megoldások, és tervek, lehetőségek, problémák elé állít, amit meg kell oldani.

Két eltérő ember, két eltérő szerelem. Az egyik képes lenne a fellegekbe repíteni,, életem végégi boldoggá tenni, a másik út sokkal rögösebb fájdalmakkal, sérelmekkel telibb, és nem biztos hogy reményteljes véget érne.

Nehéz döntés!

Hosszú percek teltek el, míg ezeket átgondoltam.

Bárki másnak könnyű lenne ezeket látva választani. Tulajdonképpen nekem is.

De csak azért nem dönthetek sem Kimi sem Seb mellet, mert az egyiket meg akarom menteni, míg a másikkal meg egyszerűbb életem lenne.

Vagy mégis?

Ha az eszemre hallgatok Kimi elkerülöm, ahogy már az elején kellet volna, ha a szívemre, akkor fogalmam sincs. Össze voltam zavarodva. Hogy jön ő ahhoz, hogy visszajöjjön, feltépje a hegedő sebeket, és azt mondja, csináljuk vissza az egészet. Ez kínzás. Én pedig, már szenvedtem eleget ebben az életben. Sebet sem bánthatom meg, sokat tett értem, és nem érdemli meg, mellettem volt, amikor senki.

Mint valami filmet, magam előtt láttam leperegni mind két életemet.

Elég volt! Elég! Becsuktam a szemem.

Kinyitottam.

Seb egyre kétségbeesettebben, míg Kimi már - már dühösen nézett rám.

Kicsordult a könnyem.

Már tudtam, hogyan döntöttem, és tudtam, hogy ez nagyon fog fájni, mindhármunknak.

Eszembe jutott egy dalszöveg első két sora.[1]

Ránéztem Sebre.

-          „Menj csak, hagyj el! Nem tudlak visszatartani szabad vagy!” (Go ahead just leave, can't hold you, you're free) Nem is akarlak! Viszlát, Kimi!

Nem tudtam Kimi szemébe mondani, féltem, hogy meggondolom magam, szánalomból.

Seb először összetört, aztán felfogta, mit is mondtam.

Minden erőmet összeszedtem, és rápillantottam Kimire.

Teljesen összetört, potyogtak a könnyei.

-          Szeretlek! Hallod? Szeretlek!  – suttogta.

-          Ne csináld ezt hallod…- mondtam már majdnem bőgve. – Ne nehezítsd meg még jobban…

Hírtelen megragadott, és megrázott.

-          Szeretlek! Ne hagyj el! Ne tedd ezt velem!

Seb lerángatta rólam, és félre lökte.

-          Menj el! Angie már döntött! Jobb ha mész! – kiabált rá Seb.

De ő csak állt ott, és nem mozdult. Túl nagy csapás volt ez neki, végig azt hitte, ő a tökéletes pasi számomra, igaza is lett volna, ha nem olyan kegyetlen mindkettőnkkel. Fel sem merült benne, hogy veszíthet.

Seb megragadta Kimit, és elkezdte kicibálni az ajtón.

-          Jogom van tudni, hogy miért ezt a kölyköt választottad? – kiabálta. – Jogom van tudni!

-          Engedd el Seb…- mondtam bánatosan.

Kérdőn nézett rám, de végül elengedte.

-          Szeretem, és boldog leszek vele! Mert ő boldoggá tud tenni! Soha nem bántana, úgy mint te engem, és én már eleget szenvedtem. Remélem te is az leszel valakivel….- mondtam nyugodt hangon.

Kimi becsukta szemét, és vett egy nagy levegőt, majd kinyitotta, patakokban folytak a könnyei.

Megint az a megtört ember volt, akinek sem céljai, sem reményei nincsenek.

Én is sírtam, rázott a zokogás. Ökölbe szorult a kezem. Miért nehezíti meg még jobban? Miért akarja hogy még jobban fájjon mindkettőnknek? 

Hírtelen kiment az ajtón, és bevágta maga mögött.

A kilincs után nyúltam, és kényszerítettem magam, hogy ne fogjam meg, és ne menjek utána, összerogytam az ajtó előtt.

Bőgtem, vigasztalhatatlan voltam.

Kimi elment.

Elment. Én küldtem el. Miért küldtem el?

És magával vitte a szívem egy darabját. Miért vitte el? Miért? Miért?

Úgy éreztem kiszakad a szívem a helyéről, neki dűtöttem a fejem az ajtónak, és elkezdtem karmolni.

Utána akartam menni, utána kell mennem!

Szeretem!

Istenem Szeretem!

Miért mondtam, hogy nem?

Miért mondtam?

Elment örökre.

Örökre.

Meghalok. Belehalok.

-          Kimi! – mondtam zokogva.

Seb átölelt hátulról. Magához szorított.

-          Mégis őt szereted igaz? – kérdezte csendesen.

Nem tudtam megszólalni, csak bólogattam.

Eszembe jutott Christina Aguilera Hurt c. dala, és elkezdtem zokogva mondani énekelni.

-          Karjaim közt tartanálak, Eltüntetném a fájdalmat, Megbocsátás minden hibádért, Nincs

olyan, amit meg ne tennék, Hogy hangod újból hallhassam, Néha hívni akarlak, De nem

tudom, merre vagy, Bocsáss meg, hogy hibáztattalak, Mindenért, amire én képtelen

voltam, S megsebesítem önmagam azzal, hogy megsebesítelek, Majd egy szép napon

belül összetörtnek érzem magam, de nem fogom beismerni, Néha csak elbújnék, mert te

vagy, aki hiányzik, S oly nehéz búcsút mondani, Mikor ehhez a szabályhoz érkezünk.

Nincs olyan, amit meg ne tennék, Hogy még egy esélyem legyen, Belenézni a szemeidbe,

 S látni téged visszatekinteni, Bocsáss meg, hogy hibáztattalak, Mindenért, amire én

képtelen voltam, S megsebesítem önmagam,óóóó , Mennyire kilóg a sorból, Megpróbálni és visszafordítani az időt, Bocsáss meg, hogy hibáztattalak, Mindenért, amire én képtelen voltam,S megsebesítem önmagam azzal, hogy megsebesítelek.

-          Cssss…Nincs semmi baj…Hallod? – mondta Seb csendesen.

De van hogyne lenne! Most vesztettem el, akit valóban szeretek.

-          Nyugodj meg…

-          Seb…én…

-          Őt szereted. Tudom. Már akkor tudtam, amikor ránéztél, látszott, hogy kényszeríted magad, hogy ezt tedd. – úgy mondta mintha kivégzésére vinnék.

Megbántottam őt is! Még jobban sírtam, annyira bőgtem, hogy már levegőt is alig kaptam.

-          Nincs semmi baj…. Nyugodj meg….Utána mész, és elmondod,…. hogy szereted…

-          Sose bocsát meg! Te is tudod! Hazudtam mindenkinek, neki, neked, és magamnak! Csak ki kellett volna mondanom, amit érzek, de nem tudtam mit is érzek valójában! Én akkora hülye vagyok!

-          Ha mást nem rákényszerítem, hogy hallgasson meg téged… kérlek ne sírj!

-          Téged is megbántottalak!

-          Ne gondolj most erre! Menjünk utána!

Felrángatott a földről.

-          Gyere utána kell menned, te kis csacsi! – letörölte a könnyeimet, de ő is sír.

-          Én… én…azt hittem az igazat mondom…

-          Tudom….

Megölelt.

-          És abban a pillanatban ez is volt az igazság. Jobb mégis hogy kiderült, hogy szeretitek egymást.

-          Neked nem….

-          Megmaradok hidd el! –próbált mosolyogni. - Valahol mindig is tudtam, hogy neked ő a Nagy Ő! Hidd el nem lesz bajom! Gyere! Hátha még elkapjuk lent!

Felkapott egy pólót, és levette rólam a köpenyt, majd rám terítette a zakóját.

Elrángatott a liftig, beszálltunk. A tükrökben láttam, hogy szétfolyt a sminkem, egy zsepivel próbáltam letörölni, a könnyeimmel együtt.

A hall tele volt pilótákkal, de Kimit nem láttam sehol. Seb odarohant a recepcióshoz. Majd vissza hozzám.

-          Nem látta! Szétnézek az utcán, nézd meg a bárban.

Megnéztem, nem volt bent.

Seb is visszajött.

-          Nincs sehol!

-          Kit kerestek? –kérdezte a most érkező Schumi.

-          Kimit! Nem láttad? –kérdeztem kétségbeesve.

-          De! Most a garázsban!

Seb megfogta kezem, és rohantunk a lifthez.

Istenem, csak legyen még ott, csak legyen még ott.