Pillanatok alatt leértünk, de volt egy marha nagy gond!

Rengeteg autó parkolt lent, saccra vagy kétszáz-kétötven, mind luxus verda. Ember meg sehol.

-          Istenem! Hogy találjuk meg?

Sebre néztem, de ő is tanácstalannak tűnt.

-          Ugye még nem ment el…

-          Nem hiszem.

A parkolót középen egy beton oszlopsor választotta ketté. A kocsit, pedig négy sorban álltak egy a bal oldali, egy jobb oldali falnál, kettő meg egymással szemben a oszlopsor két oldalán.

-          Enyém a bal! –mondtam, és elkezdtem futkosva nézegetni a kocsikat.

Seb a másik sorban kocogott, idegesen pillantottam rá, de semmi eredménnyel nem járt.

Már a kétharmadát átnéztük, de semmi.

-          Kérlek Istenem! Kérlek! –suttogtam magam elé.

Már majdnem a kijáratnál voltunk, amikor valami halk zaj csapta meg a fülem.

Ahogy haladtam előre, egyre erősödött.

Valami zene. Valami ütemes. Ismerősen ütemes. Olyan rajolós. Elkezdtem a kezemmel lábamon dobolni. Rapp.

Ez Eminem!

Lassan a dalszöveg is kivehetővé vált.

Sing for the moment.

Ekkor láttam meg a parkoló távolabbi sarkában álló fekete Enzot.

Ez csakis Kimié lehet! Láttam, hogy bent ül. De miért nem mozdul?

-          Seb! Megvan! – kiabáltam, és rohantam, ahogy a lábam bírta.

A kocsi közelében már elviselhetetlenül hangos volt a zene.

Odaléptem a vezetőülés ablakához, le kellett hajolnom, hogy be tudjak nézni.

Jézusom! Jézusom! Jézusom! Ne, ne ne ne ne!

-          Kimi! Kimi! – ordítottam, ahogy a torkomon kifért, de nem hallotta.

Fél ájultan ült az ülésben, a bal ing ujja feltűrve, egy gumi szalaggal lekötve, és benne egy közepesen nagy félig üres injekció, még rajta volt a másik keze. Nem nyomta be teljesen.

Kimi ölében a kanál, és a gyújtó.

Dörömböltem az ablakon, tiszta erővel.

Rám nézett. Üveges volt a tekintete, de felismert.

Ráztam a fejem, hogy ne. Bőgtem.

-          Ne csináld! Kérlek ne! – próbáltam túlüvölteni a zenét.

Ököllel vertem az üveget. Erővel rángattam az ajtót, de be volt zárva. A kulcs az indítóban volt.

-          Ne! Kimi ne!

Bárgyúan rám mosolygott.

-          Szeretlek! Hülye voltam! – szívecskét rajzoltam az üvegre.

Mindkét kezem az üvegre tapasztottam.

Ráztam a fejem, hogy ne. Könyörögtem. Már az autó mellett térdeltem.

A jobb kezét rátette az üvegre, ahol a kezem volt.

- Nyisd ki! – mondta lassan szótagolva. – Kérlek!

Nemet intett a fejével!

-          Könyörgöm! Szeretlek! Ne haragudj!

Megint nemet intett, de rám mosolygott.

Feltartott egy nekem címzett borítékot. Ne! Ezt ne! Bármit csak ezt ne!

Már a körmömmel kapartam az üveget!

-          Kérlek! Kimi! – újra tiszta erőből vertem az üveget.

Már kicsattant a kezem és vérzett, de nem hagytam abba.

-          Szeretlek! – formálta szavakat a szájával.

Neki dűtöttem a fejem az üvegnek. A könnyeimtől már alig láttam, megtöröltem a szemem a kézfejemmel.

-          Ne! Ne tedd ezt!

Megint rám mosolygott. Rátette a jobb kezét a fecskendő adagolójára.

-          Neeeeeeeeeeeee!

Valaki arrébb lökött, elestem, felnéztem, Seb volt az. Egy poroltóval betörte az ablakot. Hatalmas hangerővel töltötte be az üres teret a zene. Visszahangzott az egész hodály.

Kinyitotta az ajtót.

Kimi pedig kizuhant, a nekem hagyott levéllel együtt.

A fecskendő teljesen üres volt.

A szám elé kaptam a kezem, elfojtva egy sikoltást. Seb Kimi ütőerére tette a kezét.

Kétségbeesve nézett rám.

-          Nincs pulzusa!

-          Ne tedd ez velem! Kimi ne!

Seb megkezdte az újraélesztést. Én meg csak bőgtem, és karmoltam magam.

-          Kimi kérlek!

Már a hajam téptem.

-          Kimi! Kimi!

Seb folyamatosan próbálkozott.

A közelben felhangzott egy sziréna, majd pillanatok múlva megjelent egy mentőautó.

A mentősök azonnal elküldték Sebet, és munkához láttak. Bekötöttek egy infúziót, és folytatatták az újraélesztést. Több injekciót is beledöftek Kimibe.

Nem hallottam semmit amit mondtak, a zene még mindig üvöltött.

Elővették a defibrillátort. Megszólalt a gitárszóló a szám végén.

Kiütötték, semmi.

Megint kiütötték megint semmi.

Hírtelen síri csönd lett. Odakúsztam egészen Kimihez közel.

Hallottam a jellegzetes elektromos hangot, és a kiütés jellegzetes hangját.

Semmi.

-          Kérlek Kimi! Kimi! Szeretlek! Ne menj oda, ahova én nem mehetek! Kimi!

Kiütötték. Semmi.

Újrakezdték a szívmasszázst.

-          Istenem! Kimi! Kimi ne menj el! Szeretlek!

Megint kiütötték. Semmi.

-          Kimi! –üvöltöttem teli torokból.

Még egy sokkolás. Semmi.

Nem kaptam levegőt, mintha vasmarok szorította volna a szívem. Fuldokoltam. Seb átölelt.

Újabb szívmasszázs.

-          Itt fog hagyni!

-          Nem fog!

-          Hagyott búcsú levelet…- zokogtam, és felmutattam a levelet.

Seb szorosan ölelt.

-          Kimi… Kimi… kérek…kérlek - suttogtam - Kérlek ne tedd ez velem….

A mentősök egymásra néztek.

Megint kiütötték. Semmi.

Abbahagyták az újraélesztést.

-          Ne hagyják abba! Kérem ne!- kapálóztam kétségbeesve.

Seb megrázott.

-          Angie! Angie! Van pulzusa!

Fellélegeztem. Enyhült a szorítás a mellkasomban.

Kimit betették a mentőbe.

A mentő egész utón szirénázva, és villogva száguldott a városon, mi pedig Sebbel utána.

Seb nem nézett mást, csak mentőt, és ment mint valami őrült, nem lassított, nem fékezett, csak nyomta a gázt. Én pedig összekulcsolt kézzel imádkoztam, hogy Kimi élje túl az éjszakát.