Kimit azonnal egy sürgősségi kezelőbe vitték, nekünk pedig a folyosón kellett állnunk, és várnunk, hogy életben marad e vagy nem.

Teljesen kész voltam, néztem ahogy ki be szaladgálnak a nővérek, és az orvosok, végül a kezembe temettem az arcom, és bőgtem. Nekidűltem a falnak, és lecsúsztam a földre, Seb pedig mellém ül, és átkarolt.

Védelmezőm magához szorított.

-          Túl fogja élni! Tudod milyen makacs, és erős! Bíznunk kell benne, hogy felépül.

-          Seb… én nem merek….

-          Ne csináld ezt! – egy kicsit bökött rajtam – Nem veszítheted el, pont te a hited, hidd el ez az idióta finn visszajön, és le se tudod majd magadról vakarni.

-          Nem tudom… félek ……

Seb maga felé fordított, úgy nézett rám, mint aki szellemet lát, meglepődve, és hitetlenkedve.

-          Mi van veled? Mi az Isten van veled? Azt akarod, hogy meghaljon? –kiabált rám.

-          Nem………..De reménykedem, és ha……- felzokogtam - én nem élem túl…….

A térdemre hajtottam a fejem, és átkulcsoltam a kezemmel a lábam.

-          Nem bírom ki ha meghal…. – suttogtam.

-          Ezért is kell hinned, hogy jobban lesz….

-          Félek….Már nem tudom kiben bízhatok.

Seb átölelt.

-          Nem kell félned. Ha másban nem, hát bennem bízhatsz. Nem lesz baj.

Egy nővér kirohant, az ajtó pedig résnyire nyitva maradt, ekkor hallottam meg azt a hangot, amit azonnal görcsbe rándult minden tagom, és úgy éreztem megfulladok.

A defibrillátort.

Benyitottam. Neki kellett támaszkodnom az ajtófélfának.

Kimiből csövek lógtak ki, intubálták, több infúziót is rákötöttek, a mellkasán mindenféle érzékelő lógott.

Az orvos fölé hajolt és rátette a tappancsokat.

-          Töltés kétszázra!

Csippatás, és az elektromos hang.

Néztem a szívmonitort, hosszú egyenes vonal.

-          Semmi!

Lecsúsztam a földre.

-          Töltés háromszázra!

Semmi.

-          Adjanak  neki még egy epinefrint!

Istenem, pontosan ugyan a jelenet, mint pár hónapja. Pontosan ugyanaz. Az élet ismétli önmagát.

-          Kimi kérlek! –suttogtam.

-          Maga mit keres itt? – szólt rám valaki

-          Vigyék ki!

-          Vigyék már ki!

Kirángattak, megint a folyosón voltam.

Seb ott állt, és potyogtak a könnyei.

Ekkor érkeztek rohanvást a többiek, Heikki, Bruno, Todt, Schumi, Brawn, Horner.

-          Mi történt? Hogy van? – kérdezte Bruno.

Nem tudtam válaszolni neki. Sebre néztem, ő is csak bőgött.

Valaki megrázott. Heikki volt.

-          Hogy van?

A nyakába borultam és bőgtem.

-          Ugye nem…..ugye nem…

-          Nem…… de megint újraélesztik….- suttogta Seb.

-          Mi az öreg Istent csináltatok már megint, hogy ez lett a vége? – rángatott le magáról Heikki, megrázott – Mond már!

Nem volt erőm elmondani, hogy miattam haldoklik a barátja…. Az én ökörségem miatt….

-          Nem ő tehet róla! Én csesztem el!

-          Te? – fordult mindenki Seb felé.

-          Randira hívtam! Én rángattam bele, addig jártam a nyakára míg igent nem mondott. A reggeli csókunk, pedig bekerült az esti újságok címlapjára! Kimi pedig begőzölt, és este átjött amikor éppen Angienél voltam. Kérdőre akart vonni minket, hogy miért vagyunk együtt, de kicsit kétértelmű volt a szitu.

-          Kétértelmű?? Rajtakapott benneteket??? –kiabált rá Heikki.

-          Majdnem….- suttogtam.

-          Én fél pucér voltam, Angien meg egy fürdőköpeny volt. Aztán követelte Angiet, hogy válasszon, és ő engem választott…..Aztán utána rohantunk, hogy Angie hülye volt…..utána, meg hiába próbált rá Angie hatni, már nem lehetett….

A többiek, csak bámultak, de Heikki irtó dühös lett, láttam rajta.

Odalépett hozzám.

-          Te idióta kurva!

Mint derült égből a villámcsapás pofonvágott.

Neki estem a folyosó másik falának, halottam, ahogy koppan a fejem a falon.

Szédültem, fekete körök táncoltak a szemem előtt. Próbáltam összeszedni magam, és nem elájulni.

-          Normális vagy???- ordított rá valaki.

-          Ha ez nő nem lenne, akkor Kimi nem haldokolna! – üvöltötte.

-          Nem ő tehet róla, Kimi magának kereste a bajt! És különben is, nem Angie hibája, hogy úgy alakult, ahogy alakult, én már előtte megkavartam a szart, anélkül hogy ti tudtátok volna! – ordított Seb.

Hogy mi? Hogy mit csinált? Mi mi mi?

-          Mit csináltál te szerencsétlen? – kérdezte Bruno idegesen.

-          Amikor elmentem Kimihez Espooba, azt mondtam neki, hogy Angienek és mindenkinek jobb lesz, ha elfelejti őt, mert Angienek nem olyan emberre van szüksége mint Kimi, és hogy ezt – itt rám nézett – te is belátod idővel, és akkor neki lesz szar. Rábeszéltem, hogy nemleges választ küldjön neked, hogy nekem legyen esélyem nálad…..És be is jött……

-          Te idióta hülye! – kiabált Bruno – Hogy lehettél ekkora barom????

-          Seb…- suttogtam.

Ekkora árulásban, csalódásban még nem volt részem. És pont Seb? Nem hittem el amit mondott, pedig igaz volt, a lelkem mélyén tudtam, hogy igaz. Seb mint áruló, és cselszövő? Kimi kórházban életveszélyben? Megint csak álmodom, álmodom.

Nem hiszem, el hogy Seb átvert, hogy tehette? A barátom volt.

Meddig viselem még el ezeket ép ésszel? Meddig még ó Istenem?

-          Hogy voltál rá képes? Azt mondtad, ha már senkiben nem, benned bízhatok? - kérdeztem hitetlenkedve.

A fal felé fordult, és sírva verte ököllel. Schumiék fogták le.

A kezembe temettem az arcom.

Nem bírtam felfogni, hogy mi folyik itt.

Miért történik ez velem, velünk? Mit vétettem, hogy így büntet az Isten, a Sors, az Élet?? Mit?

-          Elnézést! Önök a beteg hozzátartozói?

Felnéztem az újaim közül, egy orvos volt, fehér ruhában, idősebb olyan negyvenes, közepesen magas, kopaszodó, szemüveges.

-          Igen! – mondta Schumi, csak benne volt elég nyugalom, és lélek jelenlét, hogy beszéljen. – Hogy van?

A doki komor lett.

Nyeltem egyet.

-          A helyszínen, is többször kellett újraéleszteni, és itt a kórházban is. Nagy nehezen sikerült stabilizálni, de nincs a legjobb állapotban. Sőt. A következő huszonnégy óra kritikus lesz, ha túléli felépülhet.

-          Azt mondta nincs a legjobb állapotba….- érdeklődött finoman Schumi.

-          Nos igen. Eléggé le van épülve, a szervezet kimerült, látszik hogy elég sokat ivott, és drogozott az elmúlt időszakban, és ez megviselte a máját, a veséjét. Az, hogy az oxigénhiányos állapot miatt lesz e valamilyen szövődmény, csak akkor tudjuk meg, ha felébred. Legrosszabb esetben tartós emlékezet vesztés, akár az egész életére kihatóan. Legjobb esetben semmi baja sem lesz.

-          Teljesen felépülhet?

-          Hát, ha minden jól alakul, igen. A folyamatok kezdetlegesek, és visszafordíthatók. Ha túléli a következő egy napot, és gond nélkül felébred, akkor egy két hónapon belül rendbe jöhet.

-          Bemehetünk hozzá?

-          Igen. Pár perce magához tért, így kivettük a tubust a szájából, de még gyenge. Pihennie kell, és nyugalomra van szüksége. Ismételten figyelmeztetem magukat a látszat ellenére kritikus az állapota. Őszintén szólva, nem igazán értjük mi sem, hogy lehet magánál. Valamiért, most nagyon küzd, hogy életben maradjon.

Kijött egy nővérke, és valamit súgott a dokinak majd visszament.

-          Egy bizonyos Angel kisasszonyt szeretne látni, ha itt van.

Odamentem a dokihoz.

-          Én vagyok….- suttogtam.

Alaposan megnézett.

-          Hívok egy nővért, ad tiszta ruhát, és beköti a kezét. Nem tenne jót ha így látná magát.

Végignéztem magamon, tiszta kosz, és vér voltam, a kezem miatt.

Bólintottam. A doki visszament, pár percen belül jött egy nővér.

Elvitt az orvosi zuhanyzóba, letusoltam, kaptam valami kórházi nadrágot, és felsőt, és egy szép nagy kötést a kezemre. Szerencsére varrni nem kellett, zúzódások voltak csupán.

Nagy levegőt vettem az ajtó előtt, próbáltam nem pánikba esni, igyekeztem magam emlékeztetni, hogy mosolyogjak, ne bőgjek, és hogy Kimi jobban lesz. Nem aggódhat értem, mutatnom kell, hogy minden rendben! Gyerünk, gyerünk!

Benyomtam a kezemmel az ajtót, és beléptem.