Ahogy beestem a megszokott kis vackomba, gyorsan bevonultam a zuhany alá. Vagy egy fél órát folyattam magamra a forró vizet, aztán felkaptam egy farmert meg egy fekete spagetti pántos toppot, és leültem a laptop elé. Megnéztem a leveleket, de tele volt mindenféle gusztustalanabbnál gusztustalanabb pornós csajok képeivel, amik „Kimitől szeretettel egy valódi kurvának” felirattal jöttek. Kitöröltem az összest, ahogy a telefonomra érkezett további mocskos, és gusztustalan smsek, mmsek tömkelegét is. A hírek is tele voltak, mindenféle találgatásokkal, hogy kivel is járok most éppen, és melyik csapatnál is versenyzem jövőre. Már untam az egészet.

Letiltottam Kimit minden lehető módon, aztán összecsuktam a laptopot.

Elég szar kedvem volt, tudtam, hogy nincsenek rá szavak mennyire bántottam Kimit, de ez azért már lassan a zaklatás kategóriát súrolta. Rohadtul fáradtnak és kimerültnek éreztem magam. Akkor jöttem rá, hogy ma még csak egyszer ettem, de amikor bevillantak azok a

képek, mindentől elment a kedvem. Zúgott a fejem az álmosságtól, és az aznap történtektől. Muszáj kikapcsolnom, és kiszellőztetnem.

Kihajoltam a szobám ablakán, és éreztem a hűvös délutáni szellőt, és láttam az egyre sötétebb, és vészjóslóbb viharfelhőket gyülekezni. A távolban már dörgött, és villámlott.

Fogtam magam felkaptam egy könnyű kis sportcipőt. Hátul a szervizkamionok közt kisurrantam az Indysektől. Majd mint egy kém, csöndben cikázva átvágtam a Forma 1-esek közt. Senki nem látott meg, legalábbis azt hiszem. Majd a boxutca hátának végénél lukadtam ki, és eloldalazva az épület sarkánál kimentem a pályára.

Csönd, és nyugalom. Az egész elhagyatottnak tűnt. Már az utolsó versenyeknek is vége volt. Szerettem ilyenkor sétálni az aszfalton, egészen más érzést nyújtott, mint verseny közben. Akkor küzdőtér, most a nyugalom szigete. Ahogy mentem tovább és tovább, egyre sötétebb és egyre hűvösebb lett. Először csak éppen hogy szemetelt az eső, majd megindultak az égi csatornák, és mintha dézsából öntötték volna. Pillanatok alatt eláztam, de nem érdekelt, csak mentem, és mentem tovább, szándékosan egyre lassabban. Végül valahol, gőzöm sincs hol leültem az egyik betonfal tövében, csak ültem, és ültem, és bőgtem.

Mindenfájdalom, és kín akkor jött ki. Már azt sem tudtam, miért itatom az egereket, de csak tovább zokogtam.

Nem tudom, mennyi idő telt el, de már nagyon fáztam, a vihar pedig egyre erősebb lett. Tépte, szaggatta a fák lombját, egyre jobban dörgött, és villámlott. A feltámadt szél miatt, pedig az arcomba fújta az esővizet. Feltápászkodtam, és mentem tovább, a célegyenes felé. A boxutca bejáratnál felsétáltam, és az volt a tervem, hogy majd az épület elejének sarkában csöndben haza lógok. De ahogy beljebb értem, egy kisebb csoport ácsorgott a boxutca közepén.

A sötét és a vihar miatt nem láttam jól kik azok, így behúzódtam a kerítés tövébe, de már késő volt kiszúrtak.

-          Angie te ….? – jött egy hangfoszlány az égzengésen keresztül.

Nem válaszoltam. Nem akartam látni senkit, csak egyedül akartam lenni.

Az illető közelebb jött, és egy villámlásnál megláttam az arcát.

Seb volt az, de már rohant is felém. Red Bullos esőkabát volt rajta.

-          Az istenért, jól vagy? –próbálta túlkiabálni a vihart.

Bólintottam.

-          Miért?

-          Órák óta keresünk! Már tiszta ideg voltam. Senki sem tudta hol vagy! Tudod mennyi az idő? Már negyed tíz van!

Már negyed tíz? Több mint négy órája vagyok kint?

-          Nincs semmi bajom. Jól vagyok. –mondtam fáradtan, mikor már mellettem állt.

-          Gyere, visszakísérlek!

-          Kösz nem! Most inkább egyedül lennék!

-          Teljesen szétáztál, még beteg leszel, Angie gond…

-          Seb! Kérlek! Jól vagyok!

-          Ahogy akarod! – mondta lemondóan.

-          Kösz!

-          Szólok a többieknek, hogy jól vagy!

-          Többiek?

-          Igen, Bruno, meg Heikki segített keresni. Érted mentem hatra, de nem találtalak a szobádban. Kerestelek mindenfelé, de senki nem tudott semmit felőled. Akkor hívtam fel Brunot, meg Heikkit, sőt még Kiminél is kerestünk. Ez volt az utolsó ötletem, hogy hol lehetsz….

-          Mond meg nekik, hogy kösz!

Azzal elsétáltam a kerítés, meg a boxépület közt, és vissza plattyogtam a lakrészembe.

Mire elértem, már rázott a hideg, szó szerint vacogtam, kivert a hideg veríték. Majd beszakadt a hátam, és úgy éreztem mindjárt kigyullad a mellkasom, jártányi erőm sem volt. Ahogy beléptem, gyorsan becsuktam az ajtót, és neki dűltem.

-          Hna végre hogy méltóztattál előkerülni! – kiabált rám valaki.

Felnéztem. Kimi volt az. Nem volt erőm sem beszélni, sem vitatkozni vele.

-          Legközelebb mond meg a haverjaidnak, hogy ne nálam keressenek, mert én már nem tartok igényt sem rád, sem a szolgálataidra! Úgyhogy ha legközelebb eltűnsz, jelezd nekik, hogy ne nálam keressenek!- ordította, azzal félre lökött, én pedig elestem.

-          Megértetted amit mondtam??

Ott feküdtem a padlón, és nem érdekelt más csak hogy menjen már el.

Felállni sem volt erőm, kimerültnek éreztem magam.

-          Ne játszd itt a gyenge nőt nem áll jól neked! Inkább válaszolj!

Próbáltam bólintani.

Lehajolt, és felemelte a fejem.

Nem sokat láttam az arcából, mert fekete körök táncoltak a szemem előtt, becsuktam, hogy ne legyen még inkább hányingerem. Kimi azonban olyan közel hajolt, hogy éreztem a belőle áradó tömör vodka szagot. Részeg! Már megint!

-          Te részeg vagy! –közölte Kimi élesen.

Ránéztem, de minden homályos volt. Összetéveszt valakivel.

-          Igen….- suttogtam.

-          És kivel henteregtél este Sebbel? Brunoval?

-          Nem mindegy az már…- mondtam erőtlenül.

Csak menjen már el! Menjen már!

Felpofozott. Nagyon fájt. Nem érdekel, csak menjen már!

Ha elment felhívom Sebet, hogy küldjön orvost.

Becsuktam a szemem.

Éreztem, hogy az arcomra tette a kezét, és megsimogatja, ott ahol felpofozott.

-          Menj már el! – sziszegtem.

-          Magas lázad van! –mondta döbbenten.

-          Csak menj el! Seb mindjárt átjön, csak az orvosért ment!- nyögtem ki.

Visszalökött a padlóra, és bevágta maga mögött az ajtót.

Nem volt semmi erőm sem, ott feküdtem a hideg csempén, és hol a hideg rázott, hol olyan melegem volt, mintha a pokolban lennék, alig kaptam levegőt, és a hátam pedig már elviselhetetlenül fájt. Aztán egyre erősebb köhögési rohamok jöttek.

Nem tudtam átmenni, de még átkúszni sem a mási szobába, azért a rohadt telefonért, hogy valaki küldjön már egy dokit. A fogasról valahogy lerángattam, egy dzsekit, és magara terítettem, de sok hasznát nem éreztem.

Egyre rosszabbul éreztem magam, a torkom is kiszáradt. Egyre szomjasabb lettem.

Nagyon felmehetett a lázam, mert az egész testem görcsbe rándult, és már alig kaptam levegőt, ziháltam, és hallottam, ahogy szó szerint hörögve veszem a levegőt.

Nem tudom mennyi ideig feküdtem így, de egyszer csak kopogtak, aztán megint kopogtak, végül dörömböltek. Próbáltam beszélni, de egy hang sem jött ki a torkomon.

-          Tudom, hogy itthon vagy! Nyisd ki azt a rohadt ajtót! Hallod??? Itt hagytam a mobilom, nyisd már ki! Hallod??? Nyisd ki vagy betöröm! 

Pár pillanatig néma csend.

Hatalmas csattanás, aztán hallottam, ahogy becsörtet.

-          Te azóta, itt fekszel? – kérdezte döbbenten.

Lehajolt, és megfogta a homlokom.

-          Csak úgy lángol a homlokod! – rémült volt a hangja.

-          Orvost……-  suttogtam alig hallhatóan.

-          Seb még nem ért ide vele?

-          Nem…. is ….besz……

-          Nem is beszéltél Sebbel? – kérdezte dühösen.

Nemet intettem a fejjem.

-          Gyere! – felkapott és bevitt a hálóba, és jó alaposan betakart. – Hívok orvost!

-          Víz….

-          Mindjárt hozok!

Valamit susmusolt, aztán meg ordítozott, és behozott egy pohár vizet.

A kezembe adta, de annyira remegett, hogy nem bírtam megtartani, megfogta a kezem, és segített. Mohón ittam, és pillanatok alatt eltűntettem a vizet.

-          Felhívtam Watkins dokit, meg Sebet is, mindjárt itt lesznek!

Bólintottam.

-          Seb azt mondta, hogy mikor megtalált a pályán bőrig ázva beszélt veled. Te meg elküldted, hogy minden rendben. Hogy lehettél ilyen felelőtlen?

Megrántottam a vállam, és a fal felé fordultam. Megint bőgtem.

-          Ha ő kellett neked minek küldted el? – kérdezte mogorván.

Nem mondtam semmit. Csak sírtam.

-          Szomjas vagyok….- suttogtam.

Kiment, aztán visszajött, még egy pohárral.

Azt is csak segítséggel tudtam meginni. De Kimi nem engedte el a kezem.

Kopogtak. 

Felpattant, és kinyitotta.

A doki bejött, és leült az ágyamra. Nehezen felültem, ő meg meghallgatta a tüdőm, a szívem, megnézte a torkom, és köhögtetett. Közölte, hogy pihenjek, mert tüdő gyulladásom van, és ad lázhúzót, meg antibiotikumot, és gyulladás csökkentőt.

Kaptam két injekciót, majd mondta, hogy lesz egy gyógyszer amit vagy négy- öt napig szednem kell, majd kitette a kis szekrényre.

Kifelé menet, meg duruzsolt valamit Kimivel, és elment.

Kimi bejött és leült az ágyamra.

-          Seb mindjárt itt lesz, most hívott! A hotelből jön és elakadt valahol.

Bólintottam.

-          Várjam meg, míg befut?

Megszorítottam a kezét. Majd elengedtem, és a fal felé fordultam. A történtek után, nincs jogom azt kérni, hogy maradjon és ápoljon, csak mert én  teljes valómmal, azt szeretném.

Csöndben folytak a könnyeim.

-          Ne haragudj! Sajnálom, hogy megütöttelek, tudom, hogy erre nincs bocsánat….. Egy idióta, bunkó vagyok…….Jobb ha megyek….- mondta letörten.

Fölém hajolt és adott egy puszit.

-          Mi a baj? Miért sírsz? –kérdezte szomorúan. – Már megyek, ne aggódj! Seb mindjárt itt lesz….. – mondta halkan.

-          Szeretlek….csak téged….- suttogtam.

Hírtelen mellém bújt, és átölelt. Én pedig, így aludtam el, a karjaiban.