-          Azt hiszem Seb az ész a csapatban! –nevettem fel kínomban.

-          Nem tudtad? Ezért tartja a csapat, meg hogy legyen, aki miatt új bútorokat vehetünk! – morgott Kimi, miközben nagy nehezen feltápászkodott.

-          Új bútorokat?

-          Ha rájön szétveri a berendezést a szobájában. Kb. három havonta le kell cserélni.

Valahogy ki kell engedni a gőzt. Vettem egy nagy levegőt.

-          Dühös vagy rá, ránk? –kérdeztem aggódva.

-          Rá?? Egy szerelmes bolondra??

-          Akkor rám…

-          Seb élénken kifejtette miért kötöttél ki az ágyában.

-          De nem tudod megérteni…..

-          Megértem, mert én is ezt csináltam rémlik? Csak nem tudom elfogadni….

-          Akkor is ott vagyunk, ahol eddig… A nullán….

Kimi bólintott.

-          Le kéne feküdnöd…. Mindjárt összeesel….

-          Igen. De most már meg akarom beszélni ezt az egészet, tudni akarom hányadán állunk! Lepihenek, és közben beszéljük meg!

-          Jó…

Betámolyogtam a szobába és visszamásztam a vackomba. Kimi meg leült az ágyam szélére.

-          Nagyon kibuktattalak azzal, hogy beleavatkoztam az életedbe? –kérdezte Kimi.

-          Igen. Én mindig a magam erejéből jutottam egyre magasabbra, nem könyörögtem állásért, és bújtam ágyba egy jó meló reményében senkivel. Eddig, ezt mindenki tiszteletben tartotta, és ezzel kiverted a biztosítékot, meg azzal is, hogy a képembe hazudtál. Ahogy pár perce is.

Kimi lehajtotta fejét.

-          Én a legjobbat akartam neked. És meggyőzted magam, hogy neked ez a legjobb! Aztán meg….

-          Már el is hitted.

Bólintott.

-          A pokolba vezető út, is jó szándékkal van kikövezve! Sajnálom ezt a…..dolgot Sebbel…

-          Mindent hallottam az előbb! Már akkor felébredtem, amikor felkapcsoltad a villanyt.

-          Gyorsan meggyőzted magad megint…

-          Igen, Seb rendes srác, és annyira szeret.

-          Tudom… De nekem tényleg te kellesz…..Csak kérdés, hogy én kellek e még neked?

Kimi felkapta a fejét.

-          Tudod, hogy igen.

-          Alig negyed órája még mást mondtál…..

-          Hazudtam.

-          És most? Ha ennyire jól csinálod, honnan tudjam, hogy most nem hazudsz?

Megsimogatta az arcom, a nyakam, és lágyan, érzékien megcsókolt.

-          Szeretlek….- suttogta.

-          Ez bizonyíték? –kérdeztem kacéran.

Megint megcsókolt, ezúttal hosszabban, szenvedélyesebben, már egészen úgy, mint akkor pár hónapja.

-          Szeretlek….- mormogta a fülembe.

Szorosan átöleltem.

-          Szent a béke? –kérdeztem félve.

Mélyen a szemembe nézett.

-          Igen. Neked nem tudok nem megbocsátani…

Félszegen elmosolyodtam.

-          Mi a baj?

-          Mit éreztél amikor ránk nyitottál?

Összeráncolta a homlokát.

-          Nem mindegy ez most már?

-          Nem. Meg kell beszélnünk….Még akkor is ha fáj…

-          Fájt, rögtön bevillant, ahogy Jennyre először rányitottam, dühös lettem. Szerettem volna kitekerni Seb nyakát, és a tiedet is. Úgy éreztem magam, mint akit elárultak….

-          Nem tudom mit mondhatnék…..Nem szándékosan bántottalak, nem bosszúnak szántam, egyszerűen csak túl sok volt. Már nem bírtam elviselni. – kitört belőlem a sírás. – És, és…a baba….Állandóan ő jár a fejemben….Az…hogy…. lehetne egy gyerekem, ha minden jól megy….

Kimi szorosan átölelt.

-          Lehet még gyereked, az orvos is mondta…

-          De az……. a kettőnk babája volt, és….annyira vágytam rá…..

-          Én is…..Ennyire szeretnél, pont tőlem, ettől a hülye finntől egy gyereket?

-          Igen. Egy szőke, kékszemű, akaratos lányt.

-          Miért nem fiút?

-          Mert akkor mindig a pártját fognád, és elkényeztetnéd! – mondtam szipogva.

-          Mert te nem a lányunkat.

-          Szerintem inkább, ő venne le téged a lábadról.

-          Egy szép nőnek bármit. - vigyorgott Kimi. – Lehetne két gyerekünk is.

-          Nem rossz ötlet. –mosolyogtam rá.

De ő kissé elkomorult.

-          Te feladnád a karriered, a lehetőségeidet, csak hogy családod legyen?

-          Nem most azonnal, de maximum, és nagyon maximum három év múlva igen. Szeretnék egy szép házat, gyerekeket, rendes életet.

-          És ha korábban jönne a gyerek?

-          Nem tudom. Biztos nem vetetném el. Csak nehezebb lenne az életem. De ha picit nagyobb lenne egy két év múlva visszaülnék pár évre.

-          Értem.

-          Miért? Más a véleményed?

-          Csak meglepődtem. Amikor a múltkort mondtad, azt hittem csak úgy mondod.

-          Csak azért nem mondom, mert ezt várják el, hogy mondjam.

-          Rájöttem. –mosolygott. – De örülök, hogy tetszik neked ez a közös gyerek téma.

Hozzábújtam. És ekkor bevillant valami. Upsz! A francba! Hogy lehetek ekkora ökör???

-          De hülye vagyok!

-          Hm?

-          Van egy kis baj…….

Idegesen nézett rám.

-          Mi?

-          Ennek nagyon nem fogsz örülni….

Összeráncolta a szemöldökét.

-          Tegnap….hát….szóval….én…. és Seb….nem….

-          Mit nem? –kérdezte ingerültem.

-          Hát….nem…..tudod… mi…..nem…

-          Mit nem? – kérdezte majdnem üvöltve.

Jelentőségteljesen néztem rá.

-          Nem védekezetek????- ordította.

-          Nem….- mondtam csendesen.

Kimi felpattant az ágyról.

-          Szóval ezért volt ez a gyerek téma!

-          Ne légy hülye! Tudod, hogy nem! Csak most esett le, hogy tegnap nem....szóval, hogy mi nem védekeztünk. Még az sem biztos, hogy terhes vagyok egyáltalán!

-          És mi lesz? Várunk pár hetet, és imádkozunk? Aztán ha mégis az vagy, akkor neveljem fel Seb gyerekét sajátomként, vagy mi lesz elmondod neki, és hozzámész? Mert amilyen lökött akarni fogja a gyereket!

-          Tudod, néha egy vödör víz is megértőbb, mint te! Én speciel arra gondoltam, hogy reggel bemegyek a sürgősségi ambulanciára egy esemény utániért. De kösz a megértést, és a segítséget!

-          Ne haragudj! Én….Én csak nem akarlak megint elveszíteni!

-          Önző vagy, és a tulajdonodnak tekintesz!

-          Igen! Magamnak akarlak! És igen önző vagyok! Mert nem tudnám elviselni, ha elveszítenélek mégegyszer! – bukott ki belőle.

Rám jött a hányinger. A szám elé kaptam a kezem, és igyekeztem mélyeket lélegezni.

-          Hozz egy zacskót, vagy mély tálat a konyhából!- mondtam két levegő vétel közt.

De Kimi csak állt ott, mint bálám szamara.

-          Gyorsan!

Kicsörtetett, aztán vissza.

Alig ért be, én máris hánytam.

Gyorsan elém tartotta a főzőlábast.

-          Jobban vagy?

-          Uhum. Ebben sem főzök többet.

-          Támogatom. De ugye nem tőlem lett hányingered?

-          Nem. Hoznál egy kis hideg vizet?

-          Perszer.

Kiment és elvitte a lábast is, és visszajött egy pohár vízzel.

-          Hívjam fel a dokit?

-          Hát ha lesz még egy kör, akkor igen. Egyenlőre ne.

-          Tahó vagyok.

-          Kezdem megszokni. És hát a megértés szobrát, nem rólad mintázzák majd. –mosolyogtam.

-          Hát nem….

-          De a remény hal meg utójára.

-          Elvigyelek reggel?

-          Igen. Bár lehet, hogy a doki is tart ilyen bogyót, majd megkérdezem. De most pihenek egyet.

 Kimi bólintott.

-          Ide bújsz?

Bólintott és bemászott mellém.

-          Hogy is volt, azaz idézet?

-          Melyik?

-          Azaz iszonyú nehéz lesz?

-          „Nem lesz könnyű, iszonyú nehéz lesz. Minden nap meg kell küzdenünk, de én erre vágyom, mert akarlak téged mindenestül, örökre, együtt, minden nap.”[1]

-          Én meg téged akarlak!

Bevackoltam magam az ölelésébe.

-          Tudom…

Kezdtem azt hinni, hogy ezt a két sort rólunk írták!