Kicsit fáradtan öltöztem fel a vizsgálóban, Watkins doki tetőtől talpig megvizsgált, és megállapította, hogy egy éjszaka alatt jelentőset javultam. Kissé szégyen szemre megkérdeztem, hogy nem e tudja hol van egy olyan ambulancia amit én keresek. Hiszen ő az illetékes, hogy tudja melyik városban hova kell vinni a beteget, és melyik az ügyeletes kórház.

Mondta, hogy tudja, de nem feltétlenül kell bemennem, mivel ha bármilyen gyógyszerre van szüksége odaszól, és leküldik, így csak ő tudja a beteg nevét, az meg bárki lehet a paddockból, mert mindenkiért ő felel, aki a csapatokhoz tartozik, legyen az szerelő, vagy vendég, esetleg látogató, vagy tvs. Hálásan megköszöntem neki, mondván, ha ezt a sajtó kiszagolt a volna, megvan a heti címlap sztori.

-          Tehát mennyire is vagyok jól valójában doki?

-          Sokat javult, hála a pihenésnek, és a gyógyszereknek, de még nem ártana pár nap, hogy minden rendben legyen.

-          Gondolja kibírnék egy versenytávot?

-          El akar indulni a futamon? –kérdezte döbbenten.

-          De csak, ha nincs nagyobb ellenvetése.

A doki megvakarta őszülő halántékát.

-          Angel nincs kedvem nagyon magával vitatkozni, úgyis maga nyerne. A személyes és az orvosi véleményem az tekintve, hogy ön olyan makacs, mint egy szamár, hogy ha nagyon akarja aláírom a papírját, hogy elindulhat. De ha rosszul érzi magát versenyközben, vagy előtte, akkor remélem belátja, hogy fel kell adnia.

-          Szeretnék elindulni, de ha határozottan mondja, hogy ellenzi, akkor nem erőltetem.

A doki leült a székre, és átnézte a feljegyzéseit, a felírt gyógyszerek listáját, és az aznapi leleteket.

-          Beadnám a még szükséges gyógyszereket, és aláírom az orvosi szakvéleményt hogy versenyzésre alkalmas, de azért pihenjen a verseny kezdetéig, és este is mindenképpen.

Bólintottam.

-          Köszönöm doki!

Biccentett. Kifelé menet kezemben a papírral, tudtam, hogy ennek a hírnek Kimi nem fog örülni.

Sőt! Ordítani fog! De nagyon be akartam ülni abba az autóba, és megmutatni mit tudok, pláne ha poleból indulhatok.

Kiléptem az ajtón, és Kimi máris letámadott.

-          Mit mondott a doki?

A kezébe nyomtam a papírt. Elolvasta, és láttam ahogy vörösödik a feje.

-          Eszednél vagy? – kiáltott rám, hogy csak úgy zengett a folyosó.

-          Had ne ecseteljem, hogy mégis miért akarok elindulni.

-          Nem engedem!

-          És mit csinálsz? Ordítasz, bezársz a szobámba? Nem vagyok gyerek, tudok dönteni a saját életemről. És végig gondoltam, a dokival is megbeszéltem, rábólintott.

-          Tegnap még olyan beteg voltál, hogy annyi erőd sem volt, hogy a szemed nyitva tartsd, most meg autóba akarsz ülni, hogy végig vezess háromszáz kilométert?? Kizárt dolog! Megtiltom!

Felhúztam az egyik szemöldököm, és csípőre tettem a kezem. Miért ver az ég vele??

-          És mégis miért? –kérdeztem erőltetett nyugalommal – Mond meg őszintén!

-          Veszélyes! V E S Z É LY ES! – kiabálta szótagolva.

-          Ne mondj nekem kifogásokat, az egész életemet veszélyesen élem. Autóversenyző vagyok én is, engem az érdekel, te személy szerint miért nem engednéd? –kérdeztem lágyan. Próbáltam visszafogni magam, hogy ne kezdjek el én is üvölteni.

-          Aggódok érted! – bökte ki, mintha a fogát húznák.

-          Hallgass végig, és nyugodj meg, vagy itt hagylak a francba! Nekem ehhez az állandó üvöltéshez nincs sem erőm, sem kedvem!

Morgott valamit finnül.

-          Nem értettem tisztán!

-          Jó.

-          Ha nem érzem rosszul magam, mehetek, ha a futam előtt, közben gond van, kiállok. Meg akarom mutatni mire vagyok képes, hogy befogjam a kétkedők, és a hitetlenek száját, adni akarok magamnak egy esélyt, tegnap megküzdöttem érte rendesen. Tartozom magamnak ennyivel. Megérted?

Hírtelen átölelt.

-          Nem akarlak elveszíteni! Szükségem van rád, és szeretnélek megvédeni! –suttogta.

-          Díjazom, hogy te akarsz lenni a hős lovag, a fehér lovon, de akkor tedd meg, amikor szükségem van rá, és ne akkor, amikor nincs.

-          Akkor sem jó ötlet, ebben az állapotban.

-          Kimi, vezettem már, törött kézzel, és harminc kilenc fokos lázzal is, sokkal rosszabb állapotban. De megesküszöm, ha úgy érzem valami nem okés, leállok! Így jó?

-          Nem, de be kell érnem ezzel. – nézett a szemembe durcásan.

-          Tudom, hogy a Red Bull a csapatod, de azért szurkolsz értem?

-          Csak neked fogok szurkolni! – mosolygott rám, és megsimogatta az arcom.

Megsimogattam az arcát.

-          Te vagy a legjobb!

-          Fenéket!

Hozzábújtam, szorosan átölelt.

-          Bekísérsz a csapathoz?

-          Kétlem, hogy jó szemmel néznének rám, tegnap nagyon bunkón beszéltem velük.

-          Akkor ne borzoljuk a kedélyeket, de a rácson kapok szerencse csókot?

-          Szerencse csókot?

-          Azt. Hogy egy darabban beérjek a célba.

Kimi elnevette magát.

-          Azt neked kéne adnod!

-          Majd adok, de most én ülök autóba.

-          És ha most is adnék? –nézett rám izzó szemekkel.

Megfogtam a pólója nyakát, és elkezdtem húzni magam felé. Lehajolt, és megcsókolt, először lágyan, majd olyan szenvedélyesen, hogy neki estünk a falnak.

-          Szeretlek…- súgta a fülembe

-          Látom! Most töröd össze a hátam. – vigyorogtam.

-          Lenne jobb ötletem is mint a versenyzés….- búgta a fülembe.

-          Ahha sejtem, te finn nőcsábász!

Egymásra mosolyogtunk.

-          Lenne valami, amit meg szeretnék veled beszélni…- mondtam kicsit bizonytalanul.

Összeráncolt homlokkal, gyanakodva nézett rám.

-          Miért érzem azt, hogy a maradék idegrendszeremet akarok szétszedni….

Félrehúztam egy csöndes kis pár négyzetméteres üres raktár szobába, szétnéztem. Egy ajtó, és ablak sincs. Bezártam az ajtót.

-          Kimi….Azt ugye tudod, hogy ha este be is veszem azt a pirulát, az még nem száz százalék, hogy……hogy…..nem leszek…..

-          Miért mennyi az esélye annak, hogy hat?

-          Nyolcvannégy százalék. Magas a rizikó.

-          Most megnyugodtam. – mondta csalódottan.

Megsimogattam az arcát.

-          Szeretlek. De ezt már nem tudom visszacsinálni, megteszem amit lehet így utólag, de ha besikeredett, én nem fekszem kés alá, még ha ez neked nem is….

-          Soha nem kérném! Akkor sem, ha nem az enyém!

-          De ezt a békát, félek hogy nem tudod lenyelni….

-          Szeretlek, ha úgy alakul majd megpróbálom….

Bólintottam.

-          Két hét, amíg biztosan kiderül….- mondtam csendesen. – De addig…. – anyám, ez kínos, de szeretnék elsüllyedni.

-          Addig mi?

-          Addig, amíg ki nem derül, hogy nem e vagyok állapotos, én nem fekszem le veled! –hadartam el.

Először nehezen fogta fel, utána viszont dühbe gurult, de a hangja csak kicsit remegett, amikor megszólalt.

-          És mégis miért?

-          Ha lefekszem veled, és nem védekezünk, vagy védekezünk és közbe jön egy kis baki, aztán kiderül, hogy terhes vagyok, akkor honnan fogjuk tudni kié a gyerek?

Kimi nekidőlt a falnak, és két kezével a hajába túrt, majd a kezébe temette az arcát.

-          Megőrülök! Miért nem mehet minden simán? – kérdezte kétségbeesetten.

Odamentem, és hozzábújtam.

-          Ugye tudod, hogy nem tudom megígérni, hogy fékezem magam! Lehetetlen kérsz! Már most kívánlak, és letépném rólad a ruhát!

-          Annyival is beérem, ha megpróbálod….

Mérgesen felhördült.

-          Veled nem egyszerű az élet te nő!

Keserűen felnevettem.

-          Bagoly mondja verébnek!

Szorosan ölelt.

-          Haragszol?

-          Nem. Kicsit csalódott vagyok.

-          Az én hibám, hogy ebben a helyzetben vagyunk…

-          Mindkettőnké, illetve hármunké.

-          Tudsz róla ha a hülyeség fájna mi ordítanánk?

Kimi keserűen felnevetett.

Még jobban befészkeltem magam a karjaiba.

Az élet zajlik, de nem bántam volna, ha nálam, végre csendesebb mederben folytatódna.